Fő kutatási területem a latin és az újlatin nyelvek szinkronikus és diakronikus szintaxisa.

Szinkronikus szinten foglalkoztam a segédigés szerkezetekkel, az infinitívuszos mondatokkal, az egyszerű mondat szerkezetével, a kopulatív mondatokkal és a szófajok kérdésével az olasz nyelvben, az alanyi személyes névmások szintaxisával az északolasz és ladin dialektusokban, valamint a főnévi csoport szerkezetével a ladin dialektusokban.

1988-tól kezdve Lorenzo Renzi professzorral közösen vezettem a Grande Grammatica Italiana di Consultazione kiadását, amely három kötetben látott napvilágot 1988 és 1995 között Bolognában (2. kiadás 2001). Ez a mű egy kb. 40 tagú, európai nyelvészekből álló team együttműködésével készült, és a modern nyelvészet elemzési módszereinek használatával minden eddigi nyelvtannál átfogóbb leírást ad az olasz szintaxisról. A mű, amely modellként szolgált később született olyan hasonló jellegű vállalkozások számára, mint a nagy spanyol és a nagy katalán nyelvtan, nemcsak összefoglalta az addig feltárt tényeket, hanem eredeti kutatások eredményeképpen nagy mennyiségű adatot közölt és rendszerezett először. Az általam írt fejezetek közül a kopulatív mondatokról és más predikatív szerkezetekről szólókat emelném ki: ezekben rengeteg olyan jelenséget tártam fel, amelyek teljesen hiányoztak a korábbi leírásokból, valamint elkészítettem ezek első tudományos rendszerezését Higginsnek a kopulatív szerkezetekről szóló elmélete felhasználásával.

Később Laura Vanellivel együtt a Grande Grammatica eredményeit egy kisebb terjedelmű műben foglaltuk össze, amelyben amellett, hogy egyes elemzéseket újra átgondoltunk és finomítottunk, megpróbáltuk az egyetemi oktatás számára is hozzáférhetővé tenni a nagyobb tudományos mű eredményeit.

A névelővel ellátott főnévi igenévről szóló munkáimban először derítettem fényt a szerkezet egyszerre nominális és verbális jellegére, ill. a két tényező különböző lehetséges kombinációira, és a X-vonás elmélet segítségével próbáltam számot adni e szerkezet különböző típusainak szintaktikai tulajdonságairól.

A szófajokól szóló kisebb terjedelmű könyvemmel a kérdésnek egy olyan megközelítését próbáltam kidolgozni, amely a szófajokat szintaktikai funkciójuk alapján definiálja, az alapdefiníciónak ellenálló eseteket pedig az európai strukturalizmus által különböző formákban kidolgozott transzpozíció-művelet eredményeiként kezeli.

Az észak-olasz és rétoromán dialektusokban fellelhető klitikus alanyokat tárgyaló dolgozatomban néhány fontos általánosítást fedeztem fel, ill. erősítettem meg az újlatin/indoeurópai proklitikus és enklitikus elemek közötti különbségről, különösen az enklitikusok kötöttebb jellegéről és annak következményeiről szintaktikai viselkedésüket illetően (pl. tipológiailag a nem-pronominális argumentumok klitikus reduplikációja feltételezi a pronominálisokét, a proklitikus reduplikáció feltételezi az enklitikusat).

Diakronikus szinten foglalkoztam a segédigék történetével az újlatin nyelvekben, a szórend és a mondatszerkezet kérdéseivel a klasszikus és a vulgáris latinban és az újlatin nyelvekben, különös tekintettel az ófranciára és a galego-portugálra, a klitikumok történetével az újlatin nyelvekben, különös tekintettel a galego-portugálra, a nyelvtani funkciókkal, az igei diatézissel és a kopulatív szerkezetekkel a középkori olasz nyelvben, a mellérendelő szerkezetekkel és a kiemelésekkel az újlatin nyelvekben.

1996-2010-ig a Grande Grammatica kutatási projekt mintájára tervezett, a középkori olasz szintaxissal foglalkozó kutatást vezettem Renzi professzorral együtt: ennek eredményeképpen 2010-ben megjelent a Grammatica dell’italiano antico, amely az 1250 és 1325 között Firenzében írott (és beszélt) nyelv átfogó fonetikai-fonológiai, morfológiai és szintaktikai leírását nyújtja. Korábbi, a modern nyelvészet módszerei szerint végzett kutatások hiányában a Grammatica dell’italiano antico nagyrészt eredeti kutatásokon alapszik, a feltárt tények és magyarázatuk jó része új eredménynek számít. Az általam írt fejezetekben található új eredmények közül a legfontosabbak a passzív jelentésű visszaható szerkezet és a kopulatív mondatok leírása: az elsőnek kimutattam tisztán passzív jellegét, ellentétben a modern, inkább imperszonális és csak látszólag hasonló szerkezettel; a második esetében kimutattam, hogy a különböző interpretációk nem szerkezeti különbségektől függenek, mint a modern olaszban, hanem az információs szerkezet függvényei.

Az újlatin segédigék kialakulását tárgyaló munkáim a jelenség első generatív elemzéseit tartalmazzák, melyekben az elsők között alkalmaztam a később nagy sikernek örvendő „szintaktikai átértelmezés” típusú magyarázatot.

Az újlatin mondatszerkezet történetéről írt könyvem első részében generatív keretben elemeztem a latin szórendet: a latin nyelv látszólagos szórendi szabadságát különböző funkcionális projekciók és megfelelő fokalizációs és topikalizációs mozgatások felállításával magyaráztam – ugyanis az, ami szabad szórendnek tűnik, nem más, mint különböző szintaktikai pozíciók használata az információs szerkezet kifejezésének céljából, és két különböző szórend soha nem hordozza ugyanazt a pragmatikai jelentést. Az itt elért eredmények most már általánosan elfogadottak a latin szórend formális kutatásában.

A könyv második része a szórendben tükröződő mondatszerkezet változását írja le a latin-újlatin átmenetben, és annak okait keresi. Az átmeneti korszak vulgáris latin szövegei tanulmányozására alapozva a szerkezeti változást a fokalizációs (és később a topikalizációs) szerkezetek grammatikalizációjával/szemantikai kiüresedésével magyarázom, amely végül egy V1-es fázison keresztül egy V2-es rendszerhez vezet (a latin jelölt V1-es mondatok jelöletlenné válnak, és ezekre épül egy új fokalizációs/topikalizációs rendszer, amely a V2-es rendszer magja). Az általam rekonstruált folyamat többnyire elfogadottnak számít az újlatin történeti szintakszis formális kutatásában.

A könyv harmadik részében a latin gyenge/hangsúlytalan névmások klitikummá válását és pozíciójuk alakulását tanulmányozom a latin-újlatin átmenetben: hipotézisem lényege az, hogy nem a hangsúlytalan személyes névmások pozíciója változott meg, ugyanis ezek a proto-indoeurópaiból örökölt Wackernagel-pozícióban maradtak, hanem a mondatszerkezet, különösen az ige helye: az igének a mondat elejére történő mozgásával a leendő klitikumok az ige mellé kerülnek, és ezzel kezdődik az ige függvényeiként való átértelmezésük.

A galego-portugál klitikumokról írt korábbi tanulmányaim a jelenség úttörő elemzései voltak, ezért ezek lettek a legidézettebb cikkeim.

Az olasz imperszonális szerkezet történetéről szóló cikkeimben a nyelvtörténeti változás olyan elképzelését próbáltam érvényesíteni, amelyben az egyes változások alapvetően „rövidlátóak”, lényegében arra hivatottak, hogy lokális problémákat oldjanak meg minden hosszú távú terv nélkül – ezért a megoldások soha nem optimálisak, és az így létrejött rendszerek sosem tökéletesek; az esetleges nagyobb rendszeresség csak kisebb változások felhalmozódó, de nem szükségszerű eredménye.

A korai újlatin mellérendelő szerkezetekről írt cikkeimben két olyan típust azonosítottam, amelyekben a mellérendelt elemek nem szimmetrikusak: az egyik típust egyszerűen elliptikus szerkezetként lehet magyarázni (vagyis az aszimmetria megszűnik egy absztrakt elem feltételezésével); a másik típus magyarázata viszont a mellérendelő szerkezetek olyan elemzését igényli (és támogatja), amelyben a mellérendelt elemek nem egy szinten helyezkednek el: [X és X], hanem hierarchikusan: [X [és X]] (vagyis a mellérendelés első eleme szintaktikailag prominensebb, ezért aktívabb, mozgathatóbb is lehet).