A társadalmak fejlődése elsősorban azon múlik, mekkora az előrehaladás az anyagi és szellemi kultúrában, más szavakkal azon, mennyi tudást hoznak létre és halmoznak föl a közösségek. Ezért az emberi civilizáció fejlődésének legfontosabb motorja a tudomány, amely a tudás létrehozásának és terjesztésének fő letéteményese. A felvilágosodás racionalizmusa a tudományt képzeletbeli trónra ültette, tekintéllyel ruházta föl, nagy elvárásokat ébresztve vele szemben. A 19. századnak különösen a második felében a tudománnyal foglalkozók úgy tekintettek tevékenységükre, mint amellyel egyidejűleg szolgálják a szűkebb közösséget, nemzetüket és a tágabb közösséget, az emberiséget. A tudomány művelésének az ethosza olyan gondolatokat hívott elő, hogy a tudásnak elvei vannak, nem érdekei.

A tudományos ismeretanyag megszerzésének legfontosabb fórumai az egyetemek. Ahol egyetemek születtek és születnek, ott a tudás létrehozásának (a kutatásnak) és továbbadásának (a legmagasabb szintű intézményes oktatásnak) a színterei jöttek és jönnek létre. Az egyetemek ily módon a tudomány fellegvárai. A tudomány az igazság kérlelhetetlen keresése – írta Kodály –, amely nem lehet se a teológia szolgálóleánya, sem a politika prostituáltja. Ahol tudományt művelnek, ott a gondolatnak szabadnak kell lennie, s ott az igazságot ki is kell mondani. Ahol azonban a gondolat szabadságának légkörében az igazságot kutatják és adják tovább, ott a minőségigényt és a felelősséget is nagybetűvel írják. A minőségigényt és a felelősséget, amellyel a tanár és az értelmiségi létre törekvő hallgató egyaránt tartozik a szűkebb és tágabb környezetnek, azaz saját közösségének és az emberiség alkotta nagy közösségnek egyaránt. Eötvös Loránd, aki idén 375 éves egyetemünknek hallgatója, tanára és rektora is volt, a személyi felelősségre nagy hangsúlyt fektetett: „Tudományos az iskola, tudományos a tanítás ott, de csakis ott, ahol tudósok tanítanak […] Az egyetemi kérdés […] mindenekelőtt személyi kérdés, amely mellett a szervezetére, szabályaira vonatkozó kérdések csak másodrendű érdekűek.” Aminként nem az íróasztal teszi a mellette ülőt naggyá, hanem fordítva, akként az egyetemet is elsősorban tanárai szakmai és emberi kiválósága teszi alkalmassá az egyetem színvonalassá, kiválóvá tételére.

A megváltozott körülmények, a kitárult világ globális kihívásai, lehetőségei és problémái közepette sem változtak bizonyos alapkérdések. Az egyetemek ma is a tudomány és a felsőoktatás társadalmi tekintélynek örvendő intézményei, az igazság keresésének és továbbadásának változatlanul legfontosabb színterei.

Jól tudjuk, a tudomány műveléséhez nem nem elég a tehetség, az elszánás. Szükség van az eredményes kutatáshoz nélkülözhetetlen külső (intézményi, infrastrukturális, anyagi) feltételek meglétére is. Ennek a triviális mondatnak az igazát saját bőrükön azok érezhetik, akik forráshiányos országok egyetemén, a tudományos kutatásra és oktatásra a kelleténél kevesebb támogatást biztosító politikai vezetés fennhatósága alatt dolgoznak. Eötvös Loránd nem véletlenül írta annak idején: „messze földről […] sokszor meseszerű hírek jutnak el hozzánk. Nagy urak, kik életök legjobb óráit a tudománnyal való foglalkozásuknak köszönhették, iparosok, kik gazdaságuk forrását a tudomány alkalmazásában találták, milliomokra rúgó adományaikkal mintegy varázsütéssel teremtenek új egyetemet vagy öntenek új életet a régiekben.” Az egyetemi tanulmányok anyagi támogatása azonban régebbi időkre nyúlik vissza. A 18. században már nem volt ritka nálunk sem, hogy az arisztokrácia bizonyos tagjai részben vagy egészben magukra vállalták tehetséges ifjak egyetemi tanulmányainak a finanszírozását. A tanulmányi járulékként vagy alapítványi ösztöndíjként fizetett pénzösszeget (az alumneumot) előteremtők voltak az alumnusok, s ezeknek a korai tudománypártoló személyeknek a példáját követő szándékkal jött létre Nyugaton az ún. alumni-mozgalom, tehát az alumnusok mozgalma, amely összefogja az egyetemüket – az alma mater iránti hálától is késztetve – támogatók virtuális közösségét.

A civil társadalom tehetős része ma is sokat tehet azért, hogy egyetemeink, így patinás, nevezetes múltú egyetemünk, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara is eredményesebben szolgálhassa a magyarságot és az emberiséget. A Trefort-kert Alapítvány elsősorban azokat szólítja meg, akik egyetemünk Bölcsészettudományi Karában alma materüket tisztelhetik. De nem csak azokat. Mindazokat, akik súlyt fektetnek arra, hogy adományaik teljes egészükben s garantáltan össztársadalmi szempontból is nemes célokat szolgáljanak. Márpedig azok a célok, amelyek az ELTE Bölcsészettudományi Kara Trefort-kert Alapítványának kinyilvánított céljai, ilyenek. Azt kívánják ugyanis elősegíteni, hogy a magyarországi humán értelmiség képzésében meghatározó szerepet játszó bölcsészkar olyan korszerű körülmények között végezhesse dolgát, hogy biztosíthassa hallgatóinak magas szakmai tudását. Hogy elősegítse a minőség- és felelősségigényt személyes példájukkal hitelesítő, a hagyományt és újítást ötvöző, kreatív, közösségben gondolkodó és tevékenykedő, a folytonos korszerűsítés igényét és az újítás bátorságát magukkal vivő jövendő értelmiségiek képzését.

Akik a Trefort-kert Alapítványt támogatják, azok nem egyszerűen az ELTE Bölcsészettudományi Karát támogatják, hanem a magyar tudományosság, kultúra és művelődés jövőjének ügyét is.

Adószám: 18138973-1-42