A kezdet és a XVII. század korszaka

Pázmány Péter Esztergom bíboros érseke, egyetemünk Nagyszombatban 1635. május 12-én kelt alapítólevelében írja e sorokat. Zivataros történelmi időkben került sor egyetem alapítására a Magyar Királyságban. Az alapító érsek maga is érezhette, hogy az idő nem kedvez a nyugalomnak, hiszen aggódását és egyben reményeit is mutatják az alapítólevél további mondatai: „ha idő múltával (ha Isten a török igától megszabadítja) alkalmasabb város találkoznék az Egyetem számára, szabadságában álljon a Jézus Társaságnak ezt a mi alapításunkat […] máshová átvinni, úgy azonban, hogy az esztergomi egyházmegyén kívül ne kerüljön […] Ha pedig […] az Egyetem Magyarországon nem állhatna fenn tovább, hanem külső és belső ellenség […] erőszakából […] a Társaság atyái távoznának […] köteles legyen a Társaság […] Magyarországon kívül magyar kispapok használatára fordítani az adományozott 100 000 forint tőkét és kamatát, úgy, hogy belőle papságra alkalmas ifjak neveltessenek és kötelesek legyenek felszentelésük után Magyarországra visszatérni […] változatlan akaratunk, hogy ha a kispap nevelés megszűnik, a tőlünk átruházott összeg gyümölcseit a Társaság atyái az Egyetem előbbi használatára fordítsák, és az Egyetem folytatódjék. Köteles lesz a Társaság arra is, hogy Nagyszombatban még ebben az 1635.évben egy filozófiai kurzust kezdjen, a következő években pedig állandóan három filozófiai kurzus legyen etikával és matematikával együtt a skolasztikus teológia két professzorával.” [1] 
Mint az az idézetekből is kiderül Pázmány Péter jezsuita egyetemet alapított Nagyszombatban, oktatási rendszerét, szervezetét az 1599-ben elfogadott, és a jezsuita generális által kibocsátott Ratio Studiorum szabályozta. A rendelkezésre álló anyagiak egyelőre, egy kétkarú intézmény létrehozását tették lehetővé. Ennek az intézménynek az első működő fakultása a bölcsészeti kar volt, amely ünnepélyes keretek között 1635. november 13-án nyílt meg, az alapító Pázmány Péter, egyházi és világi előkelőségek jelenlétében. Jászberényi Tamás páter ünnepi beszédben méltatta az alapító érdemét, másnap Palkovics Márton logika professzor előadásával kezdte meg formálisan is működését az egyetem, és a Kar. 

A Kar működése, szervezete

A munkáját megkezdő jezsuita egyetemen a bölcsészeti karon folyó tanítás célja a hallgatók felkészítése a magasabb teológiai tanulmányokra. Ennek megfelelően az 1770-es van Swieten-féle reformokig a képzés három fő tárgyat jelentett: a logika (logica), a fizika (physica) és a metafizika (metaphysici) tudományát. Ez egyben három tanárt is jelentett. Kiegészítésként még a hit és erkölcstan (ethica), valamint a matézis (mathesis) szerepelt. 

1635-ben nyolc jezsuita növendék és negyvennyolc külső (externi) [2] hallgató kezdete meg tanulmányait a nagyszombati egyetem filozófiai fakultásán. A kar élén álló professzort dékánnak nevezték, a jezsuita korszakban azonban nem választották, hanem a jezsuita rend tartományfőnöke nevezte ki. Tisztségét addig viselte ameddig e posztra alkalmasnak találták. A korszakban a dékán nem a kar tanárai közül került ki, hanem a teológiai fakultás egy professzorát nevezték ki erre a posztra. A jezsuita korszak legvégén – 1770-től – honosodott meg a később is érvényben maradt szokás, hogy a dékánt a Kar tagjai saját kebelükből választották és tisztsége legfeljebb három évre szólt.

A tanév ünnepélyes keretek között szentmisével kezdődött november 3-án. Az előadások néhány nap múlva indultak, s ezek csak csütörtökön, vasárnap és az egyházi ünnepeken szüneteltek, tanév végi szünet szeptemberben és októberben volt, nyáron nem, vagy csak kivételesen, július 22-től az un. kánikulai szünet idején, amikor az óraszámot csökkentették. Ez a szokás (a „kánikulai szünet”) Mária Terézia uralkodása idején megszűnt.

A kar életében ebben a korban nagy szerepet játszottak az un. nyilvános vitatkozások, amelyek ünnepélyes körülmények között közönség előtt bonyolódtak le.

A bölcsészeti karon két fokozatot szerezhettek a hallgatók: a baccalaureatust (prima laurea) és a magiszterséget, vagy doctoratust (suprema laurea). A fokozatok megszerzésére az engedélyt az egyetem kancellárja adta meg. A képzés második évének végén zajlottak a baccalaureusi (borostyánkoszorús) vizsgák, és ezek végén a baccalaureus avatás. A karon logikából, fizikából kellett téziseket írni és kinyomtatva vitára bocsátani. A jelöltnek négy tanár előtt kellett vizsgáznia. Ez egy kisebb diplomának felelt meg. A vizsgák és az avatás is ünnepélyes keretek között folytak. A promotiot az avató tanár (promotor) irányította. A második fokozat, a „legfelsőbb babér”, a magiszteri vagy doktori cím megszerzésére a karon, a harmadik év befejezése után, újabb vizsgák letételével volt lehetőség. A vizsga a baccalaureusihoz hasonlóan nyilvános vitában zajlott, a filozófiából vett tételnek az egyetem aulájában történő megvédésével. Az új magiszterek, doktorok avatását megelőzte a licentia megadása. A doktoravatást a promotor folytatta le, a jelöltek palliumot vagyis vörös selyemmel bélelt, violaszínű vagy egészen vörös köpenyt, négyszögletű vörös doktori kalappal viseltek, gyűrűvel és könyvvel. Nevüket bevezették az egyetem promótiós könyvébe. Az egyetem un. nagyszombati korszakában (1635-1776) 3 502 baccalaureusi és 1 605 magiszteri oklevelet adtak ki a bölcsészeti karon. A karon doktorátust szerzettek az „artium liberalium et philosophiae magistri” címet viselhették. [3]

A fokozatok megszerzéséhez megadott kérdéseket kellett megoldani. 1642-ben fizikából a következő kérdést tették fel: A harangok meghúzása a viharok ellen babonás dolog-e, ahogyan az eretnekek mondják, és vajon fizikai vagy erkölcsi segítséget nyújt-e? Matematikai kérdés ez volt: Noé idejében mennyi víz árasztotta el a földkerekséget? A kérdések olyanok, hogy csak meddő viták folytathatók le, a megoldást nem lehet megtalálni. Úgy tűnik, hogy itt elsősorban a vitakészség lemérése volt a fontos. [4] Voltak persze olyan témák is amelyek megfoghatóbbak. Tolvay Ferenc például a nagyszombati egyetem eredete és fejlődése a kezdettől 1660-ig címmel adta ki munkáját. A hallgatók többsége azonban fokozatok megszerzése nélkül fejezete be tanulmányait.

A bölcsészeti Karon elsőként 1637-ben avattak baccalaureust és doktort. Az egyetemi anyakönyv szerint Christophorus Kalchschmidt jezsuita rendtag volt az első fokozatszerző. Az egyetem által kiadott első eredeti oklevél szerint Székhelyi Majlád Miklós volt az első baccalaureus 1637-ben. A két állítás közötti ellentmondás – mint azt Szögi László írja a 2003-ban kiadott egyetemtörténetben – talán úgy oldható fel, hogy Kalchschmidt azok közül a grazi hallgatók közül való, akik az egyetemi munka megindulásakor átjöttek Nagyszombatra és nyerte el a baccalaureátust elsőnek, az Erdélyből származó Majlád Miklós viszont Nagyszombatban végezte a gimnáziumot, majd beiratkozott a bölcsészeti karra elvégezte azt, egy időben kapott baccalaureátust Kalchschmidttel és utána szerzett doktorátust. Majlád tehát a nagyszombati növendékek közül szerezte meg elsőként a fokozatokat. [5] 

A nagyszombati egyetemen készített feljegyzések arról tudósítanak, hogy 1638. november 3-án a tanév megnyitáskor, már az egyetemi tanács előtt ott hordozták a két sceptrumot – gazdagon ékesített díszbotot – az egyetemét és a bölcsészeti karét. Karunk sceptrumát Xavéri Szent Ferenc (1506-1552) szobra díszíti. Ő (volt) a Kar védőszentje.

A Kar élete a XVII. századi Magyarországon egyáltalán nem volt nyugodtnak és biztonságosnak mondható. A működés megkezdése után néhány évvel, 1644-ben I. Rákóczi György erdélyi fejedelem hadai elől kellett menekülniük a hallgatóknak, de amikor 1645-ben bevonult Nagyszombatba szigorú intézkedésekkel óvta a jezsuiták intézményeit a zsákmányoló szövetséges svéd hadaktól, és külön levélben tiltotta meg a szerzetesek bántalmazását. A tanítást a hadak elvonulását követő pestis járvány okán csak 1646 januárjában kezdték újra, és 1652-ig csak a bölcsészeti kar működött. 1647-ben a Magyar Királyság országgyűlése hozott veszélyt az egyetemre, mivel a rendek a jezsuiták Magyarországról történő kitiltását javasolták. E veszély elmúlta sem hozott azonban sokáig nyugalmat. 1663-1665 között a török támadás akadályozta a tanítást, az csak a vasvári béke megkötése után indult újra. 1679-ben a pestis járvány akadályozta az oktatást, és csak 1680 április 29-én kezdődött újra a munka. Három viszonylag békés esztendőt követően 1683-ban Thököly Imre kurucai jelentek meg Nagyszombatban. Nem voltak olyan kíméletesek, mint I. Rákóczi György hadai. Elhurcolták Szarka Gáspár és Topos Ferenc tanárokat. Mindketten a fogságban haltak meg. A török újabb támadása után csak 1685-ben folytatódott ismét az oktatás. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca alatt a kar működése zavartalan volt, persze amennyire az a háborús viszonyok mellett lehetséges volt. 1707-ben a nem tanító jezsuita rendtagokat azért kiűzték Nagyszombatból és Cseles Márton tartományfőnök munkácsi fogságában halt meg. Mindezek ellenére azt mondhatjuk, hogy a Kar működése 1685-től kezdődően folyamatos volt.

A XVIII. században az ország teljes újjáépítése, a gazdasági és kulturális elmaradottságának megszűntetése kötötte le a kormányzat és a rendek figyelmét. Ebbe természetesen az oktatás rendszerének áttekintése is beletartozott. A politikai igazgatás újjászervezése a bírósági reform mind - mind új típusú képzést igényeltek, és nem kis anyagi ráfordítást is. A század egyben az állam szerepének a megváltozását is eredményezte. A felvilágosodás eszméje, a közjó iránti fokozott figyelem, magával hozta azt is, hogy az állam a felsőoktatás életébe is fokozottabban bele kívánt szólni. A nagyszombati egyetem mint Magyarországon az egyedüli különös figyelmet érdemelt, és a magyar rendek ennek megfelelően foglalkoztak vele. Az 1712/15-ös és az 1722/23 –as országgyűlésen is foglalkoztak az egyetem kérdésével. Főleg az utóbbi országgyűlésen az oktatást új területekre is ki kívánták terjeszteni. A jezsuiták vezette egyetemtől azonban nem volt elvárható, hogy megbontsák a képzés hagyományos szerkezetét és új az állam számára fontos tárgyak tanítását vezessék be. Ezt a változtatást csak uralkodói rendelkezésre lehetett megvalósítani. A Habsburg országok – így a magyar – egyetemeinek megújítása Mária Terézia uralkodásához köthető. A felvilágosodás eszméjének hatására a bécsi udvarban születő egyetemi reform kezdeményezője Gerhard Van Swieten holland orvos volt. Van Swieten a leydeni egyetemen tanított, majd 1745-ben Mária Terézia hívására került a bécsi udvarba, ahol udvari orvos, az udvari könyvtár vezetője, és az orvosi kar tanára lett. 1749-ben javaslatára került sor a bécsi egyetemen az orvosi kar reformjára, majd 1752. június 25-én adta ki Mária Terézia a teológiai és filozófiai tanulmányok szabályozását előíró rendeletét. Ez a rendelet a bécsi egyetemen a filozófiai képzést két évre szállította le és részletesen előírta az előadandó tananyagot. Az állam tehát igen erőteljesen bele kívánt szólni a képzésbe. Elég világossá vált az is, hogy a nagyszombati egyetem sem maradhat meg változatlan képzési rendszerrel. A hazai reform a bécsivel ellentétben azonban, - ahogy Szentpétery Imre fogalmazta - csak némi előkészítéssel történt meg. [6] Az egyetem vezetése értesült arról, hogy az udvar a bécsi egyetem tanulmányi rendszerét kívánja Magyarországon is alkalmazni. Kéry Borgia Ferenc rektor 1753. július 4-én a prímáshoz írt felterjesztésében már azt írja, hogy elkészítették a tanulmányok reformálásának tervét” legtöbbnyire alkalmazkodva a Bécsben behozott új tanulmányi szabályzathoz, amennyire a körülmények engedték ... némely dolgokat melyek nálunk be nem vezethetők, hallgatással mellőzve” [7] A rektor meg is írja mit kell mellőzni a bécsi gyakorlatból: a filozófia és a spekulatív teológiában a nyomtatott szövegek alapján történő magyarázatot, a filozófiai magisteri fokozat elnyerésének öt évre való emelését, és a tanulmányi igazgatói poszt megteremtését. Ezek a legfontosabb eltérések, de kisebb tanulmányi változtatások megtételét sem javasolja Kéry B. Ferenc. 

Mária Terézia 1753. október 16-án leiratot intézett gr. Csáky Miklós esztergomi érsekprímáshoz és Thonhauser Teofil atyához az osztrák-magyar jezsuita rendtartomány provinciálisához. Ezekben a levelekben az érintettekkel tudatja, hogy a következő tanévtől a bécsi és az egyéb német tartományi egyetemeken és akadémiákon bevezetett új tanulmányi rendszert a magyarországi intézményekben is be kell vezetni. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy azokkal a módosításokkal, amelyeket a rektor javasolt.

Az 1753/54-es tanévtől a bölcsész fakultás tanulmányi idejét két évre szállították le. Ez természetesen a Kar számára nem volt kedvező s folyamatosan kérték a három éves képzés visszaállítását. A reform ettől eltekintve távol állt attól, hogy gyökeresen átalakítsa a nagyszombati egyetem és benne a Kar oktatási és belső szerkezetét. E reform mégis igen nagy jelentőségűnek tekinthető egyetemünk és Karunk életében is. Az egyetem alapítása óta ez volt az első alkalom, hogy az állam beavatkozott az egyetemnek a jezsuita rend vezetése alatt álló részének irányításába. Ennek elvi jelentősége van, egy új korszak előkészítése kezdődött itt meg.

Mária Terézia és az udvar azonban nem kívánt megállni e felemás reformoknál. Az udvar felvilágosult gondolkodói van Swieten, Sonnenfels előterjesztéseiből, írásaiból világosan kiolvasható, hogy gyökeresen eltérő oktatási, nevelési elképzeléseik vannak, mint a jezsuitáknak. A nagyszombati egyetem, ha meg akarta őrizni kivívott helyét a birodalom egyetemei között, egyre kevésbé engedhette meg magának, hogy ne alkalmazkodjon az új időkhöz. Egyre sürgetőbbé vált az átfogó reform, amely az oktatás és az egyetem, a kar belső szerkezetének igen jelentős átalakulását hozta magával. A többi egyetemhez képest kissé késésben, de 1770-ben ez a reform megtörtént. A reform felülről, az udvarból érkezett és az alaptételeket ott dolgozták ki. A Norma Studiorum előírásai szerint a nagyszombati egyetemnek a bécsi egyetemen bevett tanulmányi és egyéb szokásokat kellett alkalmazni minden eltérés nélkül. E mellett a másik egyértelmű cél, az állam szerepének a megnövelése, az irányítás az államé, a jezsuitáknak pedig csak az alkalmazás , a tanítás az állam által megszabott módon történő végzése. Ezt Mária Terézia már 1769. július 17-i diplomájában is kifejezte, amikor a földvári apátság birtokait és jövedelmeit az egyetemnek adományozta, az egyetemet pártfogása és igazgatása alá (sub peculiarem nostram ... protectionem et directionem) veszi. [8] A reform lépeséi: 1770. október 24. királynői elhatározással, amíg az új egyetemi magisztrátus nem jön létre, consistoriumot nevezett ki, az esztergomi nagyprépost elnöklete alatt, a kari directorokból. A kari igazgatók posztját a nagyszombati egyetemen ekkor állították fel. A rendelet új tanárok kinevezését és vele új tantárgyak oktatását rendelte el a filozófiai fakultáson. 1770. november 7-én megtörtént az új szabályzat által elrendelt dékánválasztás, az első a nagyszombati egyetemen. Eddig kinevezett dékánok működtek.

A reform részleteiről a Magyar Királyi Helytartótanács már 1769. december 14-i átiratában informálta a Kart. E szerint a bölcsészeti kar a jövőben a következő tanárokból (tantárgyakból) álljon:

- egy tanára legyen a logikának és a metafizikának

- egy a kísérleti fizikának

- egy a mathesisnek

- egy az etikának

- egy a héber

- egy a görög nyelvnek

- egy a világi történelemnek és ékesszólástannak

- egy a politikai és kamarai ismereteknek

Ezen kívül egy tanítója (magistere) a német, s egy a francia nyelvnek, egy a táncnak és egy a vívásnak. A magisterek kinevezése az egyetem főigazgatójává kinevezett gróf Fekete György joga lett. A helytartótanács közölte azt az uralkodói elhatározást is, hogy a filozófiai és teológia tanulmányokat továbbra is jezsuiták lássák el, de azt is kimondta, hogy bármely más rendű és rangú alkalmas egyének is alkalmazhatók. A rendelkezés egyben azt is jelentette, hogy megszűnt a jezsuiták egyeduralkodó szerepe a filozófiai fakultáson, bár nem jelentette a világi elem azonnali megjelenését. Az új tantárgyak a világi történelem és a politikai és kamarai ismeretek egyértelműen a felvilágosult államhatalom újabb térnyerését jelentették. A reformot a jezsuiták elfogadták, de csak rövid idő állt rendelkezésükre, mert XIV. Kelemen pápa „a keresztény világ békéjének és nyugalmának megszerzése, táplálása és megerősítése végett” 1773. július 21-én kiadott brévéjével a jezsuita rendet feloszlatta. Ezzel véget ért egyetemünk történetének jezsuita korszaka, de nem értek véget az állam által szorgalmazott reformok.

Az új szervezeti formában – választott dékán, kinevezett kari igazgató (Schoretits Mihály orvoskari tanár) – rövidebb tanulmányi idővel, az állam által jelentősen befolyásolt tantervekkel folytatódó képzés bár korszerűbb volt, mint korábban, mégis újabb reformokra szorult.

Az államosított egyetem tanrendszere az 1770-es változtatás óta megmaradt, az 1777-ben kiadott Ratio Educationis a bölcsészkar oktatási ügyeivel kevéssé foglalkozott, mindenesetre igen fontos volt annak az elvnek a kimondása, hogy az egyetem nemcsak szakiskola abban az értelemben, hogy az egyházi és világi hivatalok ellátására képez, hanem a tudományok művelésére és a nemes törekvéseknek a hazában való elterjesztésére is alkalmassá akarja tenni az ifjúságot. Ezért új tanszékek felállítását is elrendeli a filozófiai fakultáson. Ezek az oklevéltan, a címertan, a pecséttan, a mezőgazdaság, a kísérleti fizika és mechanika, a felsőbb mennyiségtan, az építészet, földismeret, a vízműtan, és az esztétika. A Ratio külön is hangsúlyozta a hazai történelem előadását, az egyetemes és oknyomozó magyar történelem tanszékén. 

A képzési reformok mellett egyre többször vetődött fel az egyetem székhelyének a kérdése. Nagyszombatot maga az alapító érsek is ideiglenes székhelynek tartotta, mint azt az alapítólevél mondatai is jelzik. A török kiűzése óta már eltelt nyolcvan év, az ország központjának számító Budát, az érseki székhelyet, Esztergomot már nem fenyegette semmilyen veszély. Valószínűleg Niczky Kristóf a szerzője annak részletes tervezetnek, amely az egyetem székhelyének a kérdését vetette fel 1769-ben. A tervezet címe egyértelműen elárulja, hogy a szerző hol javasolja az egyetem további működését: Planum Universitatis Regiae in der Freystadt Ofen. Ez a terv 1769-ben nem valósult meg, de a jezsuita rend feloszlatása ebben is új helyzete teremtett. 1774-ben az udvari bizottság azt ajánlotta, hogy Pestre helyezzék az egyetemet az Anton Erhard Martinelli tervei szerint 1716-ban épült invalidusok házába. (ma Fővárosi Önkormányzat, Városház u.11.) Mária Terézia nem ellenezte az egyetem elköltöztetését Nagyszombatból, de nem Pestre, hanem Budára, és ragaszkodott ahhoz is, hogy előbb az egyetem tanulmányi rendjét alakítsák ki, hogy az oktatásban a vallás és az állam érdekei érvényesüljenek. Tekintettel arra, hogy ez hosszabb időt vett igénybe a költözés egyelőre elmaradt. Az udvar bizottságot küldött ki, annak megvizsgálására, hogy a három szóba jöhető helyszín - Buda, Pest, Nagyszombat – milyen anyagi kihatásokkal jár. A vizsgálat szerint Nagyszombat kerül a legkevesebbe és Pest a legtöbbe. Az összeállítás szerint Budán közel 20 000 forinttal Pesten majdnem 130 000 forinttal kerül többe a működés, mint Nagyszombatban. Buda városa ingatlanokkal és pénzzel is hajlandó segíteni az egyetem átköltözését, mondta ki a városi magisztrátus, sőt a várost a nagyobb közbiztonság érdekében ki is fogják világítani. Felajánlották az egyetem számára a vár lábánál lévő városi kórházat, ahol az orvosi kar gyakorlati képzést folytathat. Buda városa az udvar által kiküldött bizottság kérdéseire válaszolva kifejezetten kérte, hogy az egyetemet Budára hozzák. A Niczky Kristóf vezette bizottság végül 1776. december 22-én az egyetem Budára helyezését javasolta a királynőnek. Mária Terézia ezzel egyetértett. Az uralkodói igen után 1777. január 16-án ült össze az újabb vegyes bizottság, amelynek a feladata már a költözés és az egyetem egyéb kérdéseinek a megtárgyalása volt. Javaslatait Mária Terézia jóváhagyta és a helytartótanács 1777. február 27-én értesítette a nagyszombati egyetemet, hogy a királynő az egyetemet Budára helyezte. Ezzel lezárult az egyetem nagyszombati korszaka.

1777 nyarán a nagyszombati egyetem felszereléseit szekerekre rakták, majd a Vágon és a Dunán hajókon, tutajokon Budára szállították. Budán az egyetemet a királyi palotában helyezték el. A vár trónterme lett az egyeteme aulája. A tanévet a szokásnak megfelelően november 3-án az új helyen megkezdték. Az átköltözés nemcsak helyváltoztatást jelentett, hanem minőségi ugrást is, az érseki egyetem királyi egyetemmé alakult és méltó helyre az ország szívébe került. Az 1777/78-as tanévet az egyetem elkezdte, de az építkezések elhúzódása miatt az ünnepélyes megnyitásra csak 1780 tavaszán került sor. 1780. március 15-én kelt Mária Terézia ünnepélyes beiktató levele a Diploma Inaugurale, lényegében az egyetem második alapítólevele. 1780. június 25-én országos ünnepségek közepette adta át Pálffy Károly alkancellár a királynő képviseltében a rektornak a Diploma Inauguralét.

II. József az ifjúság nevelésének ügyét különösen fontosnak ítélte, ezért személyesen kívánt meggyőződni a budai egyetem helyzetéről. 1781-ben és 1783-ban is meglátogatta az egyetemet. Az általa oly szükségesnek tartott reformokat az egyetemi képzésben is meg kívánta valósítani. Látogatásai és főleg Bretschneider könyvtárnok jelentései alapján úgy látta, hogy meg kell vizsgálni az egyetem helyzetét. A feladattal Ürményi Józsefet bízták meg. Ürményi alapos vizsgálatot folytatott és megállapításai azt tartalmazták, hogy közel sem olyan rossz a budai egyetem oktatása, mint azt a korábbi, gyakorlatilag feljelentő levelek jellemezték. A bölcsészeti karról megállapítja, hogy derék férfiak tanítanak ott, általában jól megy a munka, de javítani szükséges a kar felszereltségén, pótolni kell a hiányokat. Ürményi javaslatait II. József 1784. május 26-i rendelete tartalmazza. Eszerint az egyetemes történet tanítását áthelyezték a bölcsészkarra, és bevezették több tantárgy német nyelven történő oktatását. II. József rendelte el 1782. szeptember 19-i rendeletével az Institutum geometricum (Mérnökképző Intézet) felállítását a bölcsészkar keretében. Az Institutum 1857-ig volt a bölcsészkar része, és a műszaki egyetem elődjének tekinthető. 1784. őszi félévétől a karon bevezették a bécsi egyetem bölcsészeti tanulmányi rendjét (Etwurf für das philosophische Studium) . A rendelet újra három évre emeli képzés időtartamát és új tanárok kinevezését jelenti be. II. József reformáló kedve továbbra is megmaradt uralkodása végéig. Szentpétery Imre idézett művében sommás véleményként azt írja: „Annyi bizonyos, hogy a magyar egyetemi tanügy történetének alig van még egy olyan korszaka, amely jónak és rossznak, hasznosnak és ártalmasnak olyan keverékét hozta létre, mint a „kalapos király” uralkodásának pár esztendeje.” [9] 

II. József nevéhez fűződik az egyetem újabb költöztetése is, 10 éven belül a második. Igaz most közelebbi helyre, a Duna másik oldalára Pestre. Az uralkodó úgy határozott, hogy az ország legfőbb hivatalainak Budára kell költöznie. A Magyar Kamara, a Helytartótanács, és a Kúria mellett Buda az egyetem számára szűknek bizonyult. Pest városa lett az egyetem új székhelye. A bölcsészeti kar a Curia utcába a Királyi Kúria volt épületébe költözött. (Az épületet a 19. században lebontották.)

II. József halálát követően a magyar országgyűlés bizottságot küldött ki a közoktatás ügyében. A bizottság munkálatainak is eredménye az 1806-ban kiadott un. II. Ratio Educationis. Az első ratiotól eltérően ez elég részletesen foglalkozott az egyetemi oktatás ügyeivel.

A karra vonatkozó legfontosabb lépés az oktatás idejének két évre történő újbóli leszállítása volt. A ferenci reakció időszakában jelentős változások a háborús helyzet miatt nem történtek a karon. A tanárok kinevezésének mozgatórugója a megbízhatóság, az uralkodóhoz való feltétlen hűség volt. A kar előkészítő jellegét nem változtatták meg, továbbra sem sikerült egyenjogúsítása, noha 1816-ban újra három évre emelték a képzési időt, hogy 1826-ban ismét két évre csökkentsék. Ez a folyamatos változtatás bizonytalanságot eredményezett a karon, ez állandósította a tantervi zavarokat. A korszakot a teljes központosítás és az osztrák egyetemi oktatási rendszer mechanikus átvétele jellemezte. Az egyetem és a karok autonómiájáról nem beszélhetünk, a tananyag és az oktatás módja is szigorú cenzúra alatt állt.

A reformkor sem hozott lényeges változást a kar életében. Az 1825-ös országgyűlésen és az azt követő években sokat foglakozott az alsótábla az egyetemi oktatás ügyeivel, de kézzelfogható eredmények nem születtek. 

A kar belső életét azonban az 1826-ban életbeléptetett egy új szabályzat megváltoztatta, amelyről a Kar az 1825/26-évi VII. ülése döntött. Ezek szerint a szabályzat a Karon előadott tárgyakat három csoportba foglalta: 

Első osztályú vagy kötelező tárgyak:

• Ezek hallgatása nélkül felső tanulmányokba nem léphet senki:
- hittan, filozófia, elemi matematika, fizika, egyetemes és magyar történet
A tantárgyakat a hallgatók a két év alatt kötelesek elvégezni a magyar irodalommal együtt. Ez heti 18 órát jelent.

Második osztályú vagy szabadon választható tárgyak:

• Ezek hallgatása nélkül felsőbb tanulmányokat lehet folytatni, de ajánlatos elvégezni őket. A hallgatónak lehetősége van későbbi tanulmányai alatt ezeket elvégezni:
- általános természetrajz, mezőgazdaságtan, diplomatica, heraldika, genealógia, numizmatika, kronológia, földrajz, hazai tudománytörténet, esztétika, klasszikus irodalom, görög filológia, felsőbb pedagógia, számviteltan, bölcsészet története, polgári építészet, magyar stílus. Valamint a német, olasz, francia nyelv

Harmadik osztályú tárgyak:

• Olyan tárgyak, amelyek külön hajlamot kívánnak, pl. asztronómia, vagy a másik három egyetemi karon kívül eső élethivatásokhoz szükségesek, pl. építészet, mértan, vízműtan.
Ez az ideiglenes szabályzat azt mutatja, hogy a képzés rendszere gyakorlatilag változatlan, s ez 1848-ig nem is változik meg. 

A korszak egyik igen fontos kérdése a magyar nyelvű oktatás a bölcsészkaron. A kar oktatói sem voltak egységesek ebben a kérdésben. A fő problémát az jelentette, hogy a közoktatás és a hivatali ügyintézés nyelve a latin volt, így ha az egyetemen magyar nyelven tanították volna a tantárgyakat az gondot okozhatott volna. 1844-ben, amikor az ország hivatalos nyelve a magyar lett, nem lehetett kifogás a magyar nyelvű tanítás ellen, de ez nem jelentette azt, hogy azonnal minden tantárgyat magyarul oktattak volna. Magyarul tanították a hittant, a magyar irodalmat és nyelvet, a természetrajzot, történelmet, a mezőgazdaságtant, továbbra is latin maradt a filozófia, a fizika, matematika, vízműtan és építészet előadási nyelve.

A kar jelentős tanáregyéniségei 1635-1848

A jezsuita korszak 1635-1773

A korszakban a mai értelemben vett tanszékekről nem beszélhetünk. 1635-ben egyetlen tanárral Palkovich Mártonnal (1606-1662) indult meg. Palkovich három év után a teológiai karon tanított tovább és hat esztendőn keresztül az egyetem rektora is volt. A megmaradt források azt nem teszik lehetővé, hogy a kezdeti időszakban rekonstruálni lehessen a teljes oktatói kart, de a Kart vezető Jászberényi Tamás nevét ismerjük. Az irodalomtörténet európai hírű szerzőként tartja nyilván Nádasi Jánost (1614-1979) jelentősebb munkái: Reges Hungariae a S. Stephano, ad Ferdinandum III. Posonii 1637, Maria Mater Agonizatum 1641, München, magyarul 1648. Nagyszombat. A század második felében Szentiványi Márton és Cseles Márton neve ismert. Mindketten történetírók voltak. A kar dékánja volt az adatgyűjtő jezsuita történetírói iskola egyik legnevesebb tagja Hevenesi Gábor, Nagyszombatból a bécsi Pázmáneum élére került. 

A XVIII. század első feléből hosszabb ideig hiányoznak a jelentős tanár-egyéniségek. Az ismert tudósok közül a jezsuita korszakban csak Katona István tanított az egyetemen a többi jezsuita működése az egyetemen már a rend feloszlatása után kezdődött, mint pl. Pray Györgyé.

A Királyi Magyar Tudományegyetem korszaka 1773-1848

A jezsuita rend feloszlatása, az egyetem államosítása, a jozefinista egyetempolitika új helyzetet teremtett tanári karban is. Nem járt azonnal a volt jezsuiták távozásával, de megjelentek más rendek tagja és a világi tanárok, a jozefinizmus pedig meghozta a nem katolikus vallású oktatók kinevezésének lehetőségét is. Az „államosítás” utáni első években a kar 12 professzorából nyolc egyházi volt, közülük hat volt jezsuita. A korszak további időszakában ez az arány változott, de továbbra is jelentős többségben voltak a katolikus vallásúak, és viszonylag nagy számban a szerzetesek. A korszak első felének kiemelkedő egyéniségek voltak a történelmet tanító Katona István (1773-1784), az oklevéltan tanára a „királyi történetírói” rangot elért Pray György, a filozófus Handerla Ferenc, az elemi matematikát tanító Dugonics András (1774-1808), a mezőgazdaságtant oktató Mitterpacher Lajos (1777-1784). A jozefinizmus éveiben került a Karra az esztétikát oktató Werthes Frigyes (1784-1792), az oklevéltan tanáraként az evangélikus Cornides Dániel (1784- 1787), őt a szintén evangélikus Schwartner Márton követte 1788-ban., aki az 1790-ben nagyváradi kanonokká kinevezett Pray Györgyöt a címer és pecséttan tanári állásában is követte. A két katedrát egyesítve 1823-ig állt a tanszék élén. Schwartner halála után nem töltötték be a tanszéket, helyettes tanárként Horvát István tanított 1846-ig, utána fia Horvát Árpád kapott helyettesítésre megbízást. A történeti segédtudományok az említettek munkássága révén európai színvonalú lett a pesti egyetemen. Pray is és Schwartner is kitűnő tudós volt. Kiváló tudós és nagy hatású tanár volt az esztétika tanára a 26 éves korában kinevezett evangélikus vallású Schedius Lajos. Schedius 1792 és 1842 között ötven éven át volt a Kar tanára és az esztétika tanszék vezetője, volt a kar dékánja és az egyetem rektora is – és az akadémiai tagságot is kiérdemelte. A 18. század utolsó évtizedének kezdetén került sor az ország egyetlen egyetemén a magyar nyelv tanszékének létesítésére, és a magyar nyelvű oktatás kivívásának mintegy öt évtizedes küzdelmének kezdetére. Ez a tanszék karközi jelleggel indult egy éves tanulmányi idővel igyekezett feladatának a magyar nyelv megtanításának megfelelni. A tanszéket Vályi András neves nyelvtudós és statisztikus vezette 1801-ig. 1802-től Révai Miklós piarista vette át a munkát 1807-ig. Révai halála után súlyos törés következett be a magyar tanításban. Czinke Ferenc nem volt méltó az elődökhöz, egy a nemzeti nyelv szempontjából igen fontos időszakban. 1829-ben bekövetkezett halála után öt évig nem neveztek ki senkit, 1835-ben a kiváló diplomatikus, történész Horvát István vette át a magyar tanszéket 1846-ig. A neveléstan 1814-1824 között volt tantárgy a bölcsészkaron. Krobot András adta elő a tárgyat. A karon belül a német nyelvi képzés II. József uralkodása idején kapott tanárt 1785-ben, de nem lett rendes tanszék. A korszakban Haliczky András tanította német nyelvet és irodalmat 1792-1827 között. 1806-ban került sor a francia nyelv és irodalom tanítására fizetéses előadó alkalmazására 1806-1819-ig Francois Roussel tanított, majd Lemouton pesti nyelvmester kapott megbízást, aki 1823-tól angol nyelvi előadásokat is tartott. 1816-ban megkezdődött az olasz nyelv és irodalom tanítása is.

Nem lenne teljes a történetünk, ha a reáltárgyak kiváló bölcsészkari művelőiről nem ejtenénk szót.

A fizika tanszékén Tomcsányi Ádám (1801-1831) majd pedig a kiváló Jedlik Ányos (1839-1878), a felsőbb matematika tanszéken Petzval Ottó (1839-1883) nemzetközi szinten is elismert tudós, az elemi matematikán Dugonics András, Hadaly Károly (1809-1831) majd Wolfstein József (1832-1848) fejtett ki jelentős munkásságot. A csillagászatban Pasquich János (1807-1824) fejtett ki európai mértékkel mérve is elismert teljesítményt. A mezőgazdaságtant Mitterpacher Lajos 1914-ig tanította. 

A kar élén a szabályoknak megfelelően a kari igazgatók álltak, a dékánság elvileg évente más professzorra jutott, de előfordult, hogy valaki hosszabb ideig töltött be dékánságot, pl. Petzval Ottó hét, Wolfstein József öt, Horvát István három évig volt dékán.

A hallgatói statisztikák változó létszámú hallgatóságról tudósítanak. 1775/76-ban 146, 1805/06-ban 174, 1844/45-ben 450 hallgató járt a karra.

Mint Szentpétery Imre idézett munkájában írja a 48-as események meglehetősen váratlanul köszöntöttek az egyetemre. Március elején még minden a régi mederben folyt, az egyetemi hallgatóság körében azonban már március 15-előtt nyugtalanságot lehetett tapasztalni. (A korszakra vonatkozó egyetemi és kari iratanyag sajnos a Magyar Országos Levéltár 1956-os égésekor elpusztult, ezért szinte forrásanyagként kell használnunk Szentpétery Imrének az egyetem fennállása 300-ik évfordulójára készült a Kar történetét igen részletesen feldolgozó kitűnő munkáját.) A rektor március 13-án körlevelet intézett a bölcsészeti kar tagjaihoz melyben „nagyon tisztelendő, tekintetes tudós teljes című uraságtokat” felkérte, hogy a az egyetemi ifjúságot „a politikai mozgalmakbani részvéttől, összecsoportozásoktól és más ilyenféle zavargásoktól ... hatályosan visszatartóztatni és tanulmányaik szakadatlan folytatására serkenteni ne terheltessenek.” Jedlik (Ányos) dékán március 14-én rávezette az átiratra, hogy a figyelmeztetés a bölcsészhallgatók között „köztudomásul tétetett”. [10] 

Mindez nem akadályozta meg, hogy az egyetem hallgatói ne vegyenek részt tevékenyen a pesti eseményekben, ne álljanak a forradalom mellé. Az egyetem magyar állami intézmény lett, és a Kar elvileg megkapta a teljes egyenjogúságot, érvénybe lépett a teljes tanszabadság az oktatók és hallgatók számára egyaránt. Az oktatás nyelve a magyar lett. A magyar kormány a kor igényeinek megfelelő oktatási törvényt kívánt életbe léptetni. Ennek kidolgozásában jelentős mértékben részt vettek a kar tanárai is. Európai léptékkel nézve is kiemelkedő törvénytervezet született, de a szabadságharc gyorsan változó eseményei nem tették lehetővé elfogadását és végrehajtását. Eötvös József miniszter tervezete „A magyar egyetem alapszabályai” címet viselte. Bár nem lépett életbe, meghatározta a következő évtizedek felsőoktatási politikai gondolkodását, érdemes kiemelni néhány részletét. A szabályzat kimondja a karok teljes egyenjogúságát, a bölcsészeti kart bölcsészeti és mértani szakra osztja, megengedi a tanárok számára az önálló kutatás szabadságát és a tudományos meggyőződés szabad előadását.

A forradalmi reformok első jelei a tanári karban bekövetkezett személyi változások voltak. Távoztak a magyarul nem tudó, vagy a kialakuló új rendszerrel egyet nem értő, valamint a tudományban elmaradt és elaggott tanárok. Ennek megfelelően lemondott Verner (Verney) János a filozófia tanára, a történész Reisinger János és a matematikus Wolfstein József, a német irodalmat tanító Reseta János. Új tanárként érkezett a filozófiára Purgstaller (Palotai) József, a magyar nyelv és irodalom tanszékére Garay János ismert reformer költő, 1848 júniusában nevezték a történelem tanszékre magántanárnak a forradalmi ifjúság egyik vezéralakját a tragikus sorsú Vasváry Pált. Wolfstein helyére Vállas Antal orvos-mérnök került, aki a honvédsereg hadmérnöki munkáiban vett részt később. A katonai események azonban 1848 őszétől minden haladó tervet, elképzelést elsodortak. Az egyetemi oktatás az 1848/49-es tanévben gyakorlatilag szünetelt. A hallgatók többsége beállt a honvédseregbe. A szabadságharc bukása után 1849. szeptemberében indult újra a tanítás a pesti egyetemen.

A forradalom bukását követően a birodalmi kormány az olmützi alkotmánynak megfelelően hozzálátott a birodalmi, így a magyar viszonyok átalakításához. A pesti egyetemen ez azt jelentette, hogy mintegy évtizedig a kormány meg tudta akadályozni, hogy az egyetem magyar nemzeti egyetemmé váljon. Azt azonban nem akarta gátolni, hogy az olmützi alkotmányban biztosított tanszabadság bevezetését és az egyetem polgári viszonyok követelte reformját megvalósítsák. Ez azonban nem az Eötvös József által tervezett liberális, hanem a kormányzat által támogatott konzervatív szellemben ment végbe. A birodalom területén véghezvitt oktatási reform Leo Thun vallási és közoktatásügyi miniszter nevéhez fűződik. 

A reform alaptervezetét Franz Exner prágai filozófus professzor dolgozta ki 1848 nyarán. Az alap a berlini egyetem Humboldt által kidolgozott rendszere volt. Az egyetem célja Humboldt szerint nem az állam számára szükséges hivatalnokok és általában jó keresztény alattvalók képzése, hanem a tudományok oktatása és művelése a tanszabadság szellemében. Lehetővé kell tenni a hallgató számára a szabad tanárválasztást, az egyetem tanácsának meg kell szabadulni az oktatás közvetlen állami ellenőrzésétől, az egyetemnek a korábbinál nagyobb, valós autonómiát kell kapnia. Az élet furcsa fintora, hogy a protestáns Exner tervezetét a katolikus konzervatív Thun elfogadta és elfogadtatta az uralkodóval is. Thun - bár magyar szempontból ellentmondásos – reformja lényeges elemei hosszú ideig - egyes elvei talán máig fennmaradtak 

Mit jelentettek ezek az elvek a pesti egyetem gyakorlatában? Az autonómia az adott helyzetben 1860-ig nem valósulhatott meg. A Kar élére kinevezett dékán került, az 1848-ban nyugdíjazott, de most visszahívott Reisinger János személyében. Reisinger 1860-ig töltötte be a dékáni méltóságot. Az előadott tárgyak esetében a tanszabadság csak korlátozottan érvényesült. Az oktatás nyelve elméletileg a német volt, de a gyakorlatban ez másképpen alakult. Pl. az 1853/54-évi tanrendben a bölcsészkar 18 tanára közül 6 magyarul, 3 magyarul és németül, 6 németül, 3 latinul kívánt előadni. A kari jegyzőkönyveket 1853-tól németül vezették. A magyar nyelvű oktatás 1860-ban nyerte vissza teljes jogait az egyetemen és bölcsészkaron is. A tannyelv végleges rendezésére vonatkozó javaslatait 1860 decemberében terjesztett elő az egyetem. Egyértelműen kimondták, hogy az előadásoknál egyedül a magyar nyelvet tartja szükségesnek, s kérte, hogy a magyarul nem tudó tanárokat máshol helyezzék el
A Thun közoktatási reformja hazánkban is megteremtette a nyolcosztályos gimnáziumot. A reform egyben magával hozta azt a kívánságot is, hogy erre az iskolatípusra tanárokat is kell képezni. Ezt csak az egyetem láthatta el, de erre megoldást is kellett találni. 1862-ben megalakult a bölcsészkarhoz csatolt önálló magyar tanárvizsgáló bizottság. Elnöke Purgstaller József, akkor pesti piarista házfőnök. Tagjai között Jedlik Ányos, Toldy Ferenc, Petzval Ottó, Reisinger János, mind a korszak kiváló tudósai. Kivált a Kar kereteiből a Mérnökképző Intézet, mely 1857-től önálló Műegyetemként működött. Az egyetem és benne a bölcsészkar 1860-tól nyerte vissza lehetőségét a szabad dékánválasztásra. 1860. február 1-én közölte a helytartótanács budai osztálya az egyetemmel, hogy engedélyt ad az egyetemi hatóságoknak választás útján történő megújítására. A kar Petzval Ottót választotta dékánnak, ezzel helyreállt a Kar autonómiája. A Thun korszak újítása volt a magántanári intézmény bevezetése a pesti egyetemen. Ha röviden akarjuk összegezni ezt a 18 éves időszakot, akkor Szentpétery megállapítását érdemes ismét idéznünk. „A bölcsészeti kar életében mindenkép a legjelentősebb korszakok egyikének kell ezt a két évtizedet tekintenünk, amely akar tudományos működési körének kiszélesítésével, saját célú munkásságának megalapozásával és szabad kifejlődésének előkészítésével nagy reményekre jogosító jövő alapjait rakta le.” [11]

A tanári kar, hallgatók

Világos után a tanári kar sem maradhatott változatlan. A bölcsészeti karról két tanárt Petzelt Józsefet és Szabó Imre hittanárt távolították el, Garay János és Purgstaller József kinevezését hatálytalanították, az 1848-ban távozott tanárokat visszahívták. A korszakban a kart huszonöt-huszonkilenc volt a tanári létszám. 1857-ben tíz rendes, három rendkívüli, hat helyettes, egy magántanár, két adjunktus és három nyelvoktató tanított. A magyar nyelv és irodalom tanszéken 1860-ban történt jelentős változás, Toldy Ferencet a magyar irodalomtörténet-írás atyját nevezték ki. Az egyetemes és magyar történelem tanszékre Reisinger János (1849-1865) került vissza. Aulikus szellemben de végig magyar nyelven tanított. Az oklevéltan tanszékén Horvát Árpád maradt, egészen 1894-ig tanított. A természettudományos tanszékek közül a fizikán Jedlik Ányos maradt, az orvosi karról átvett kémia tanszékre 1861-ben került Than Károly (1861-1908). Az állattan Margó Tivadar személyében 1861-ben kapott neves magyar tudóst, 1896-ig vezette a tanszéket. A hallgatói létszám kezdetben csökkent, majd a korszak második felében növekedni kezdett.

A kiegyezés után hatalmas fejlődésnek indult Magyarország oktatási rendszerét is korszerűsíteni, reformálni kellett. Az 1868-ban megszavazott népiskolai törvény európai viszonylatban is korszerű volt, a felsőoktatásban viszonylag kevesebb tennivalója volt az oktatási tárcának. Thun reformjai, a humboldti modell, a tanszabadság eszméjének elfogadtatása lehetőséget teremtett az egyetemek fejlődésére. A kar életében ez az ötven éves időszak egyértelműen a fejlődés, a növekedés és az oktatási struktúra teljes kiépítésének a korszaka. Annak a korszerű egyetemnek a létrehozása, amely szolgálta a középiskolai tanárok magas színvonalú képzését, és a tudomány igen magas fokon történő művelését. A korszak nagy formátumú miniszterei Eötvös József, Trefort Ágoston sokat foglakoztak és tettek a Budapesti Egyetem jobbításáért. Mindketten törvénytervezet készítettek az egyetem rendezése tárgyában, amelyekből törvény végül nem született, de elképzeléseiknek egy részét, különösen a bölcsészeti kar vonatkozásában megvalósították. Sokat tettek a Kar tanszéki szerkezetének átalakításáért, az oktatást is hátráltató létesítményhelyzet megoldásáért. Eötvös vezéreszméje a tanszabadság volt, mindenekelőtt a kutatás és az oktatás teljes szabadsága. Trefort ugyancsak hangsúlyozta a tanszabadságot, de ennek korlátait is jobban megfogalmazta 1873-as törvénytervezetében. Trefort kisebb összeütközésbe is került szakmai viták kapcsán a bölcsészeti kar tanáraival. A probléma elsősorban a tanárképzés kapcsán éleződött ki. Trefort a tanárképzés érdekeinek is megfelelő tanterv készítését kérte a kartól A kar azonban ettől elzárkózott, mondván a tanterv készítése célszerűtlen, mondván a kar csak úgy tud eleget tenni kettős feladatának, a tudomány művelésének és tanárok képzésének, ha a tanítási és tanulási szabadság teljes mértékben fennáll. [12] A vita a tanárképzésről, annak szervezeti kereteiről nem ért véget, a dualizmus egész időszaka alatt tartott.

A kar mint intézmény nem kívánta magát teljesen a tanárképzés feladatának alárendelni, közbenső megoldások születtek. A korszakban két szisztéma volt Európában elterjedt: a francia, amely az egyetemtől független tanárképző intézet, valamint a német, amely az egyetemeken folyt és a szemináriumi szisztémára épült. Eötvös 1870-ben egyesíteni kívánta mindkét rendszer előnyeit, ezért a bölcsészkaron belül működő, de attól intézményileg független középiskolai tanárképezdét hozott létre. A képezde öt szakosztállyal működött: klasszika filológiai és irodalmi, történelmi és földrajzi, matematikai és fizikai, természetrajzi, neveléstani és oktatástani. A tanárképző tagjai a kar hallgatói lehettek. 1873-ban egyesült a Műegyetem mellett működő reáltanodai képzővel és Középtanodai tanárképezde néven működött tovább. A működés azonban nem volt igazán jó a kar számára, ezért a professzorok a német minta követését javasolták, a szemináriumi rendszer felállítását. A kar 1878-ban tíz szeminárium létesítésére tett javaslatot. Ez azt jelentett akkor, hogy valamennyi köziskolai szaktárgy számára szeminárium megalakítását javasolták. Maga a szeminárium egyszerre oktatási forma és intézmény is volt: a hallgatóknak gyakorlatokat vezettek, és a szeminárium helyiségekkel, könyvtárral, infrastruktúrával rendelkezett. Ide külön tanárokat neveztek ki. Trefort a javaslatot elfogadta, de anyagiak hiányában 1886-ban csak három szeminárium, a történelmi, a klasszika filológiai, és a modern filológiai szeminárium kezdett működni. 1891-ben a földrajzi, 1895-ben a matematika szeminárium követte őket. A szemináriumok mellett intézetek is alakultak, amelyek elsősorban a gyakorlati képzést szolgálták.pl. a kémiai és a fizikai intézet. A tudós tanárok képzését szolgálta a francia mintára létrehozott Eötvös Collégium 1895-ben. A kezdeményezések igen hasznosaknak bizonyultak, de a tanárképzés ügye nem jutott nyugvópontra. 

A tanárképzés mellett természetesen a Kar legfontosabb tevékenysége a bölcsészképzés, tudósképzés volt. Az egyetemi tanulmányokat doktorálással is le lehetett zárni. A doktori oklevelet a kar állította ki, a tanári szakvizsga után a tanári oklevelet a tanárképezde. A doktori fokozat elnyerésének módját 1873-ban szabályozták és kisebb módosításokkal 1949-ig volt érvényben. A doctor philosophiae cím elnyerésének feltétele a kari tanulmányok elvégzése (előbb három, majd 1880-tól négy év) a doktori értekezés nyomtatásban történő benyújtása, és egy fő és két melléktárgyból a doktori szigorlat sikeres letétele. A doktori cselekményt summa cum laude, cum laude, rite fokozattal minősítették. A kar adományozhatott tiszteletbeli doktori és egyetemi magántanári címeket. Ezt csak az un. szocialista korban változtatták meg, akkor sem teljesen, s a rendszerváltozás után karunk visszatért ősi gyakorlatához.

A dualizmus évtizedei hozták el azt a lehetőséget, hogy a kar tanszéki struktúrája jelentősen bővüljön, oktatási kínálata gazdagodjék. A hatvanas években a karon a humán területet 13 tanszék, ezek a történelem, a magyar nyelv és irodalom, a modern nyelv és irodalom, filozófia, klasszika filológia szakterületét képviselték. A természettudományokat 8 tanszék jelentette, de ezek valamennyi tudományterületet lefedték. A dualizmus nagyarányú fejlesztést hozott a tanszékek számában. A humán területen: 1882-ben a második filozófia, 1895-ben a filozófiatörténeti, 1874-ben a második, 1895-ben a harmadik klasszika filológia tanszék jött létre. 1870-ben alakult a második magyar történeti tanszék a Mohács utáni magyar történelem tanítására, 1881-ben az ókori történeti tanszék, 1881-ben az újkori egyetemes történeti tanszék, 1881-ben a középkori egyetemes történeti tanszék. 1873-ban jött létre a művészettörténet, 1897-ben a keresztény művészet története, 1898-ban a művelődéstörténeti tanszék. 1872-ben alapította Trefort az altaji összehasonlító tanszéket. A második magyar nyelvtudományi tanszék 1885-ben, a második magyar irodalomtörténeti tanszék 1904-ben alakult. A legnagyobb észrevehető fejlődés a modern filológiák területén ment végbe: 1869-ben az olasz és a francia nyelv és irodalom, 1873-ban az indogermán összehasonlító nyelvészet, és a sémi filológia, 1886-ban az angol nyelv és irodalom, 1895-ben a horvát nyelv és irodalom, 1916-ban a török filológia kapott tanszéket. A szakosodás továbbvitelét a német nyelv és irodalom tanszék kettéválása is jelezte 1896-ban. A természettudományos tanszékek területén ekkora tanszéki fejlődés nem ment végbe, de itt is alakultak új tanszékek. 1870-ben az elméleti fizika, 1878-ban a kísérleti fizika, 1903-ban a gyakorlati fizika, 1881-ben az antropológia, a növényrendszertani 1914-ben, 1870-ben kísérleti kémiai, 1909-ben fizikai kémiai, 1870-ben egyetemes és összehasonlító földrajzi, 1897-ben őslénytani és kozmográfiai tanszék létrehozása történt. Az 1867-es huszonegy tanszék, 1888-ban harminckilencre, 1914-ben negyvenhétre növekedett. Kevés olyan tudományterület akadt, amelyik nem rendelkezett egyetemi katedrával. Karunk felzárkózott a nagy európai egyetemek mellé.

A kar épületei, elhelyezése

A kar 1805 óta a mai egyetemi főépület (Egyetem tér 1-3.) helyén álló ún. nagyszeminárium harmadik emeletén működött. Ez az épület egyre kevésbé volt képes helyet biztosítani az egyre növekvő hallgatóságnak és a természettudományos képzés laboratóriumi igényeinek. Az egyetem és a kar is, rangjához, fontosságához mérve méltatlan körülmények között volt kénytelen működni. A dualizmus és sajnos az azt követő korszakok sem tudtak ezen lényegesen változtatni. A magyar felsőoktatás nem követte a mintának tartott német és osztrák felsőoktatást. Az Unter den Lindenen vagy a Karl Lueger Ringen emelt impozáns egyetemi épületek, egy egyetemi campus helyett többnyire más intézmények által kinőtt, használt épületeivel kellett megelégednie. A kiegyezés után a Kar tanácsa hiába próbált meg javaslatokat tenni, de még az akkor már világhírű Eötvös Loránd javaslatát egy város szélén építendő egyetemi campusra sem fogadták el. A természettudományos igények kielégítésére a Fűvész (ma Trefort) kertben 1871-ben felépült az akkor modernnek számító kémiai intézet épülete, 1886-ban a Puskin utcában a fizikai intézet, a Múzeum körúton a természetrajzi intézet épülete. (Múzeum krt. 4/A). A természettudományos tanszékek elköltözésével valamelyest csökkent a központi épület zsúfoltsága de ez csak rövid távon volt így. Az Egyetem téri épületek átépítése a Szerb utcai szárny kialakítása sem hozott megnyugtató megoldást. Az egyetem téri homlokzati rész átépítése sem hozta meg azt a növekedést, amire a karnak szüksége volt. Az akkori megoldást, a Műegyetem lágymányosi épületeinek felépítése hozta meg. A Múzeum krt. 6-8-ban lévő műegyetemi főépület átalakításával tűnt úgy, hogy a bölcsészkar gondjai megoldhatók. Természetesen ezek sem voltak újak, de megoldották a kar elhelyezését és újra egy helyen működhetett a kar, bár ahogy Szentpétery Imre idézett munkájában 1935-ben írja „ Karunk azóta is itt működik, ámbár az eredetileg bőségesnek látszó épületek azóta már szűknek bizonyultak”. [13] Erre a honfoglalásra 1911-ben került sor. Hosszú, kacskaringós utak után karunk közel száz év múlva 2002-re tért vissza véglegesen Múzeum körúti otthonába.

A korszak tanárai, tudományos kutatás

A 19. század végén kialakított tudományos kutatási struktúrában az egyetemnek meghatározó szerepe volt. Az egyetem volt az a hely, amelynek feladatkörébe a tudományos kutatás intézményesen beletartozott. A kinevezett professzorok tudományos teljesítménye adta az egyetem rangját és jelentette az intézmény tudományos munkáját. Karunk a dualizmus évtizedeiben is a kutatás élvonalában volt, a hazai tudományosság fejlődéséhez tevékenyen hozzájárult. A humaniórák területén a filozófiában Medveczky Frigyes, Alexander Bernát, esztétikában Greguss Ágost, Beöthy Zsolt nevét említhetjük. A történettudomány területén Salamon Ferenc, Lánczy Gyula, Marczali Henrik, Békefi Remig, Ballagi Aladár, a történeti segédtudományok terén Fejérpataky László. Az ókori tudományokban Schwarz Gyula, Heinlein István, Mahler Ede, a régészet területén Rómer Flóris, Hampel József, Kuzsinszky Bálint, művészettörténetben Henszlmann Imre, Pasteiner Gyula, Czobor Béla. 
A magyar irodalomtörténet élén 1875-ig Toldy Ferenc állott, őt hasonlóan nagynevű tudós Gyulai Pál követte, őket Katona Lajos, Riedl Frigyes. A magyar nyelvtudományt Hunfalvy Pál, Budenz József, Szinyei József, Simonyi József munkássága fémjelezte. A klasszika filológia kiválósága Ponori Thewrewk Aurél, Némethy Géza, Pecz Vilmos, Ábel Jenő, a németé Heinrich Gusztáv, Petz Gedeon, a szlávé Asbóth Oszkár, Margalits Ede. A sémi filológián Hatala Péter, Goldziher Ignác alkotott maradandót. 

A természettudományos tárgyak tanárai közül csak keveset emelünk ki, ez természettudományi kar történetének része inkább.

Neves tudós és a kar elismertségét növelte a matematikus Petzval Ottó, Scholtz Ágoston, Beke Manó, Fejér Lipót, a fizikus Jedlik Ányos, és természetesen egyetemünk mai névadója Eötvös Loránd. A kémia területén Than Károly, Lengyel Béla, Winkler Lajos, a biológiában Margó Tivadar, id. Entz Géza, Mágócsy-Dietz Sándor, földtudományok területén Szabó József, Hantken Miksa, Koch Antal, a földrajz területén Hunfalvy János, Lóczy Lajos.

A kar hallgatósága

A dualizmus korában fennálló teljes tanszabadság azt jelentette, hogy minden érettségivel rendelkező férfi korlátozás nélkül beiratkozhatott az egyetemre. Ennek ellenére a maihoz képest kisebb volt az érdeklődés a kar iránt. 1867-ben 212 hallgatója volt a bölcsészkarnak, az orvosi kar létszáma 1119 fő volt, 1913-ban 1 457 fő iratkozott be a karra, ezzel szemben 3 136 orvos, és 3 488 jogász hallgató volt. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy megtöbbszöröződött ötven év alatt a karra járó hallgatók létszáma. A századforduló kérdése volt a nők egyetemi tanulmányainak engedélyezése. A közoktatási miniszter 1895-ben engedélyezte nők beiratkozását. A bölcsészkarra az 1895/96-os tanév második félévében iratkozott be az első nőhallgató Glüchklich Vilma személyében, majd a következő tanévben még két nő. Nagy tömegben ekkor még nem jelentek meg hallgatónők, a növekedés a világháború előtti utolsó békeérvre lett jelentős ekkor már 211 hallgatónő volt a karon. A hallgatóság szüleinek 49%-a értelmiségi, 24,2 %-a tisztviselői pályán kereste a kenyerét.

1918. október 17-én a magyar parlamentben Tisza István katartikus bejelentés tett, a háborút elvesztettük. A következő egy esztendő történéseit alapvetően ez határozta meg. A monarchia felbomlása, romjain a nemzetállamok létrejötte, a magyar belpolitikai helyzet bizonytalansága, változásai, a forradalmi hangulat. A Budapesti Egyetem új helyzetbe került. Kolozsvár és Pozsony egyeteme határon kívülre került, az alakulóban lévő Debreceni Egyetem még nem dolgozott teljes erővel. Az „egyetem” újra a Budapesti Tudományegyetem lett. Az új pártok egy része radikális átalakítást követelt a felsőoktatásban is. Az egyetem kezdetben jóindulatú várakozással tekintett az új hatalom felé, de hamar összeütközésbe került a kultuszminiszterrel Lovászy Mártonnal és utódával Kunfi Zsigmonddal. A miniszter 1918. február 3-án felfüggesztette az egyetem autonómiáját és Jászi Oszkár személyében kormánybiztost nevezett ki az egyetem élére.

A kormánybiztos a bölcsészkar autonómiáját is fel kívánta függeszteni, ami ellen a Kar tanácsa február 8-án tiltakozott. A kormánybiztos erre felfüggesztette Angyal Dávid dékánt, és Asbóth Józsefet nevezte ki dékánná. Létrejött egy reformbizottság a karon, de mielőtt munkáját megkezdte volna, megbukott a Berinkey kormány és hatalomra jutott a szociáldemokrata és kommunista párt egyesüléséből létrejött Magyar Szocialista Párt, a hatalmat a Forradalmi Kormányzótanács gyakorolta. A kormány a munkások képzésére az egyetemen belül ún. munkásakadémiákat állított fel. Az egyetem élére Dienes Pál személyében politikai megbízott került. Lépéseket tettek a tanárok lecserélésére, haladó gondolkodású oktatók kinevezésére. Tanári kinevezést kapott Babits Mihály, Hauser Arnold, Benedek Marcell, Turóczi-Trostler József, Vadász Elemér, Hevesy György.

A kar szinte naponta kapott új rendelkezéseket a kormányzattól, a tanárképző intézet 1919. május végén megszűnt, helyére középiskolai tanítóképző intézet lépett, a július 24-i rendelet a Középiskolai Tanítóképző vezetőségét a képzés tantervének kialakítására hívta fel. 1919. június 14-én Történelmi Materializmus Kutatóintézet létesítését rendelték el. Július 4-én a nemzetközi Ido nyelv részére rendelték el intézet felállítását. A zűrzavar közepette elég nehéz volt a kar működését fenntartani. 1919. július 31-én a kommün megbukott, a vezetőik elmenekültek.

A Peidl-kormány közoktatásügyi minisztere 1919. augusztus 5-én visszaállította az egyetem autonómiáját. A bölcsészkar tanácsa augusztus 8-i ülésén Angyal Dávid – a hivatalát újra elfoglaló dékán - javaslatára a következőképpen foglalt állást „A bölcsészettudományi kar tudomásul veszi a miniszteri leiratot; minthogy azonban autonómiáját egyetemünk természeti és történeti jogában gyökerezően vallja, ezt az autonómiát elnyomó kormányokat és intézkedéseket pedig törvényesnek nem tekinti, szükségesnek tartja jegyzőkönyvi kifejezést adni annak a meggyőződésének, hogy önrendelkezési jogunk nem a közölt kormányrendelettel, hanem az erőszak megtörésével azonnal, saját törvényes életerejénél fogva lépett hatályba.” [14]

Augusztus 25-én Angyal Dávidot a következő évre újra dékánná választották. Augusztus 13-i rendelettel a márciusban eltiltott tanárokat visszahelyezték állásukba, a népbiztos által kinevezettek kinevezését hatálytalanították. Bizottságot állítottak fel az 1918. október 31-e után történtek megvizsgálásra. Voltak, akiket megróttak, voltak, akiket nyugdíjaztak, voltak, akiket fegyelmi vizsgálat alá vontak. A tanári kar túlnyomó többsége a helyén maradt. A tanévet 1920 márciusáig a szénhiány és a politikai helyzet miatt nem lehetett megnyitni. A háború, a forradalmak, a zűrzavar után újra megindulhatott a kar élete. A trianoni béke hatásai azonban az egyetemet is érintették, az egyetem is kénytelen volt belenyugodni, hogy körülményei szűkösebbek lettek.

A húszas évek közepére azonban a helyzet normalizálódott. Az egyetemre történő felvételeknél számbeli korlátozásokat vezettek be. A vallás és közoktatási miniszter állapította meg a felvehető hallgatók létszámát. Az 1920-as években a bölcsészkarra 3-500 hallgató felvételét engedélyezték. A korszak legjelentősebb kultuszminiszterének Klebelsberg Kúnónak a viszonya a Pázmány Péter Tudományegyetemmel nem volt felhőtlen. Az egyetem túlzottnak találta a 20-as évek közepének létszámcsökkentési rendelkezéseit, a bölcsészkaron 36 állást kellett megszűntetni 1923-ban, 1925-ben további 20%-os csökkentést írtak elő, 1930-ban 6 évre szólóan újabb létszámcsökkentést kellett végrehajtani, 4 tanszéket és 36 segédtanerői állást megszűntetni. Zubriczky Aladár rektor 1925. évi évzáró beszédében üzent is a politikának: „Bármennyire örül is egyetemünk, ha a magyar kultúra ügyét más egyetemek is szolgálják, azt mégsem nézhetné nyugodtan, hogy ezeket az egyetemeket az ő köveiből építsék. Ez a Pázmány egyetem nívóját leszállítaná, esetleg életerejét gyökerében megtámadná, a vidéki egyetemeken pedig keveset lendítene mert a Pázmány egyetemen felmerülő hiányt úgysem pótolnák” [15] ... Kérte a párhuzamos tanszékek fenntartását, mert így egy-egy tanszakon belül különféle tudományos irányok fejlődhetnek ki és a tanszabadság is érvényesül. 

Klebelsberg visszautasította a rektor vádjait és az 1925-ös költségvetésbe bekerültek egyetemi beruházások is, de közel sem annyi amennyire az egyetemnek szüksége volt. A miniszter felvetette a Bölcsészettudományi Kar kettéosztását bölcsészet és természettudományi fakultásra, de ezt a kar elutasította. Klebelsberg a Lágymányoson kívánta felépíteni az új kart a magyar Dahlemet. A 20-as évek végének gazdasági válsága, a miniszter halála ezt az előremutató tervet meghiúsította. 

Egyetemünk 1935-ben ünnepelte megalapításának 300. évfordulóját, fényes ünnepségek keretében. Az országgyűlés az 1935.évi V. törvénycikkben törvényben örökítette meg az egyetem érdemeit. „A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem évszázadok viszontagságai közepette is mindig hű maradván alapítójának tudományos célkitüzéseihez, hivatásának magasabbrendűségébe vetett hittel, gazdag eredményekkel munkálta és fejlesztette a tudományt s tíz emberöltőn keresztül Isten, Haza és a Tudomány szolgálatára s a nemzet egészének javára nevelte polgárait. A törvényhozás ezért törvénybe iktatja az egyetemnek a magyar tudomány és nevelésügy terén háromszáz éven át szerzett érdemeit.” (A törvény díszes példánya)

A kar sok mindent megőrzött az Eötvös és Trefort időszakában kialakított arculatából, de a kor igényeinek megfelelően változtatások is történtek. A korábbi évtizedekben korlátlanul beiratkozhatott minden érettségizett a karra, most a kar tanári testületéhez kellett beiratkozási engedélyért folyamodni. A felvétel mércéje az érettségi bizonyítvány eredménye volt. A kar minden legalább jó eredményű érettségizettet szeretett volna felvenni, de erre nem volt lehetősége. Pl. 1938-ban a jelentkező 347 főből, 300-t felvételre ajánlottak, de a miniszter 210 fő felvételét engedélyezte. A húszas harmincas években általában 200 és 300 fő között mozgott a felvehetők száma. 1927-től a nők korlátozás nélkül kerülhettek be a karra a keretszámon belül. A kar a korszellemmel ellentétesen óvta a tanszabadság liberális elvét és ellenállt a kormányzat által támogatott kötött rendszerű oktatást szorgalmazó terveknek. A középiskolai tanári képesítésről szóló törvény a tanárjelöltek számára kötelezővé tette négy éven át a tanárképző intézeti tagságot. A kar a bölcsészhallgatók számára kevesebb megkötést tett. A szabályzatok szerint heti 20 óra kellett a hallgatóknak felvenni, de hogy mely szaktárgyakból és mely egyetemen hallgatják az előadásokat a hallgatók maguk döntötték el. Vizsgakötelezettség a mezei bölcsészhallgatót nem terhelte, csak akkor kellett kollokválnia, ha tandíjmentességet akart. Ebben az esetben azonban igazolnia kellett, hogy szaktárgyaiból legalább heti 6 órából jeles eredménnyel kollokvált. Azt azonban hozzá kell ehhez tenni, hogy a karon a tandíj a beiratkozási illetékkel és a tankönyvekkel együtt félévenként 140 pengőt tett ki, ami minden egyéb költséget is számítva négy év alatt mintegy 1 400 pengőt tett ki, nem számítva vidéki hallgatók esetében az internátusi díjat. Ez 50-100 pengő között lehetett. (Egy magántisztviselő átlag havi 200 pengőt keresett és ez biztos megélhetést jelentett számára) Érdemes volt tehát tandíjmentesnek lenni. A bölcsészhallgatók kb. 60%-a tandíjmentességet élvezett a huszas-harmincas években.

Hóman Bálint miniszter többször sürgette a tanulmányi rend megszigorítását, a tanszabadság új értelmezését. Az 1936-os felsőoktatási kongresszuson a kar tanárai kiálltak a tanszabadság mellett. Németh Gyula a neves turkológus óvott a divatos jelszavak és eszmeáramlatok hatásától és a tanítás és tanulás szabadságát védelmezte, Kornis Gyula óvott attól, hogy a német és olasz egyetemek újabb gyakorlatát szellemi importcikknek tekintsék, Eckhardt Sándor a kötelező katalógust az egyetemtől idegennek nevezte, a kötelező kollokviumot pedig olyan fórumnak, ahol a hallgató, a lelkének felületén lerakódott tételes tudást kritika nélkül reprodukálja. [16] 

A kar az 1930-as években már ismét helyhiánnyal küszködött. Az elképzelések egy új természettudományos campus kialakítására, anyagiak hiánya miatt nem valósultak meg. A Múzeum körúti épületekre tervezett emeletráépítés nem történt meg. A Trefort kertben egy szárnyépület készült el, a jelenlegi C épület 1938-ban, s a könnyebb tájékozódásért A-G-ig betűkkel látták el az épületeket.

A kar ellenállt a kormányzat terveinek, őrizte a szabadelvű időszakban kialakított eredeti arculatát. Ezen csak az un. 1948-as reform változtatott.

A háború az újabb világégés természetesen a kart sem kímélte meg, bár működését egészen a háború végéig fenntartotta. A kar ellenállt a Szálasi kormány kitelepítési határozatának, a professzorok kevés kivételtől eltekintve Budapesten élték át az ostromot. 

A VKM 1944. október 29-én rendelte el az előadások szüneteltetését, de a vizsgákat meg lehetett tartani, a dékáni hivatal Budapest ostromáig működni tudott.

Az oktatási struktúra, nagy tanáregyéniségek

A századfordulón kiépült tanszéki struktúrát sajnos az ország anyagi helyzetének alakulása miatt nem sikerült a Karnak megőriznie. Az 1923/24-es tanévtől kezdődően fokozatos leépítés kezdődött. Megszűnt az őslénytani, a filozófiatörténeti, a harmadik filozófiai tanszék a harmadik klasszika-filológia, egy matematika, az állattan, az embertan, az ukrán nyelv, az indogermán nyelvészet, az esztétika, a sémi filológia, a keleti népek ókori tanszéke. A kar foggal-körömmel védte állásait de a költségvetésből törölték a tanszékeket. A tanszékek megszűnését nem tekintették véglegesnek, az almanachokban ideiglenesen szünetelő tanszékként jelentek meg. Közülük a valóságban csak néhány alakult újjá a harmincas évek második felében. 

Új tanszékként jött létre 1929-ben a Kelet Európa története tanszék, 1938-ban az Ősrégészeti tanszék, 1941-ben a Szociológia tanszék, 1934-ben a Néprajzi tanszék, 1938-ban az Általános nyelvészeti és Fonetikai tanszék, 1935-ben az Olasz Kultúra Története tanszék, 1938-ban a Belső-Ázsiai Tanszék, 1939-ben Szervetlen és Analitikai Kémia tanszék, 1943-ban a Kolloidkémiai és Kémiai Technológiai tanszék, 1940-ben az Emberföldrajzi Tanszék és az Általános és Fizikai Földrajz Tanszék. A karon 1942-ben 53 intézetet, laboratóriumot, tanszéket, szemináriumot említ a kari almanach.

Karunk tudományos élete rendkívül magas színvonalú volt, kiváló kutatók, oktatók alkották tanári karát, történetének tudományos szempontból legfényesebb időszakát élte, meghatározó eleme volt a magyar tudományos életnek. 

A filozófia szakterületén Pauler Ákos (1915-1933), Kornis Gyula (1920–1947), Brandenstein Béla (1922–1944), a szociológus Dékány István (1942–1946), az esztétika professzora Négyessy László (1923–1932) de már 1911-től a kar professzora irodalomtörténetet tanítva. A pedagógia két neves professzora Fináczy Ernő és Prohászka Lajos. 

A Kar történeti tanszékein a kor magyar történettudományának minden irányzata képviseltette magát és meghatározója a volt tudományágának. Angyal Dávid (1909 -1925) a magyar történelem, 1925-29 között az újkori egyetemes történelem tanára, Lukinich Imre az új alapítású Kelet-Európa történet tanszék professzora (1929-1949), az oklevéltan területén kiemelkedő munkásságot kifejtő Szentpétery Imre (1923-1950) aki a kar 1635-1935 közötti történetének igen magas színvonalú feldolgozását végezte el, munkája ma már bízvást mondhatjuk, forrásértékű. Áldásy Antal (1812-1832) a középkori egyetemes történet professzora, aki a karra hagyta könyvtárát (a Történeti Könyvtár törzsanyaga), a szellemtörténet két legnagyobb magyarországi alakja Szekfű Gyula (1925-1955) és Hóman Bálint (1925-1932), a népiségtörténet legnagyobb magyarországi művelője Mályusz Elemér (1934-1946), a művelődéstörténet és a koraújkori mezőgazdaságtörténet kiváló kutatója Domanovszky Sándor (1914-1948), a modern szociológiai irányzatot magas szinten művelő Hajnal István (1930-1949) a legnehezebb háborús időkben három évig a Kar dékánja. Veretes névsor.

Az ókortörténet és a régészet színvonalas munkásságot kifejtő professzorokkal öregbítette a kar hírnevét: Mahler Ede az egyiptológia, Heinlein István a görög és római történelem, területén, Kuzsinszky Bálint Pannónia régészetével, utóda Alföldy András ugyancsak a római provincia régészetével foglalkozott. Tompa Ferenc a hazai újkőkor és bronzkor történetét kutatta. A művészettörténetben Hekler Antal és Gerevich Tibor, a néprajzban Győrffy István és Visky Károly alkotott maradandót.

A kar irodalomtörténeti tanszékein szintén korszakos jelentőségű tudósok tanítottak: Horváth János, Császár Elemér, Alszeghy Zsolt, a nyelvészet területén Zsirai Miklós, Gombocz Zoltán, Pais Dezső, Laziczius Gyula. A klasszika filológián Förster Aurél, Huszti József, Moravcsik Gyula (1936-1967), német irodalom és nyelvészeten Bleyer Jakab, Thienemann (Tass) Tivadar, az anglisztikán Yolland Artur Battishill (1908-1946), a francián Eckhardt Sándor (1923-1958), az olaszon Zambra Alajos (1920-1947), a román nyelvészetben Tamás Lajos (1936-1973), a szlavisztikában Melich János (1921-1941), Kniezsa István ( 1941-1965), az orientalisztikában a turkológiában Németh Gyula (1916-1965), a tibetisztikában Ligeti Lajos (1939-1972), akik tudományágukban iskolát teremtettek és a korszakban meghatározó nemzetközi vonatkozásban is elismert tudódok voltak. 

A bölcsészkar másik részét ekkor a reáltudományok jelentették. A teljesség igénye nélkül néhány jelentős nevet felsorolunk.(ismételten azt gondoljuk, hogy nem kívánjuk e tudósok érdemeit a bölcsész kar dicsőségére felsorolni, ez az 1949-ben megalakult Természettudományi Kar történetének része, de 1949-ig mégis karunk része volt e terület is, enélkül csonka lenne karunk története is.) Igen jelentős és a korszak hazai tudományos életében meghatározók voltak: Fejér Lipót, Kerékjártó Béla matematikusok, Oltvay Károly, Tangl Károly, Rybár István, Békésy György a fizika területén ( Békésy már a Harvard Egyetem professzoraként kapott 1961-ben Nobel díjat 1941-1946 között volt a Kar professzora), Wodetzky József a csillagászat, Szebellédy László, Széki Tibor, Gróh Gyula, Buchböck Gusztáv a kémia, Ifj. Entz Géza, Dudich Endre, Tuzson János, Szabó Zoltán a biológia, Mauritz Béla, Papp Károly a geológia, Cholnoky Jenő, Bulla Béla, Mendöl Tibor a földrajz kiváló tudósa volt.

A kar hallgatósága, szervezetei

A két világháború közötti korszak, nem mentesen a politika különböző változásaitól és irányzataitól, az egyetemi ifjúság életére is nagy hatással volt. Számtalan egyesület, szövetség működöt karunkon is. A Turul Szövetség kari szervezeti közül a bölcsészkaron az Árpád szövetség működött. Szervezetet hozott létre a Katolikus Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Szövetsége a Foederatio Emericana. A Magyar Katolikus Főiskolai Diákszövetség tagszervezete a Szent Imre Kör, az Egyetemi Mária kongregáció ( Ne felejtsük az egyetemnek katolikus Teológiai Kara működik, ekkor is). Külön szervezet fogta össze az elszakított területekről érkező hallgatókat a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Területi Szövetsége, amelynek természetesen volt kari szervezete. A Magyar Protestáns Diákszövetségnek (1922-ben alakult) is volt kari szervezete. Külön szervezetek foglalkoztak a nehéz anyagi helyzetű hallgatók segítésével. Ilyen volt a Mensa Academica Egyesület, amely a rektor felügyelete alatt működött és kedvezményes ebédet és vacsorát biztosított a rászoruló hallgatóknak. Hasonló módon a Foederatio Emericana is tartott fenn menzát, és a protestáns diákegyesületek, valamint az izraelita hallgatók egyesülete is. A karon kiterjedt pályázati rendszer működött a különböző szakterületeken, a korszakban jelentős összegnek számító 50-200 pengős díjakkal. A 30-as évek második felében a politika is egyre jobban igyekezett befolyást szerezni az egyetemi hallgatók között is. A karon jelentős befolyást azonban nem tudtak elérni a szélsőséges mozgalmak.

A Budapestet ostromló Vörös Hadsereg csapatai 1945. január 16-17-én foglalták el a Múzeum körúti egyetemi épületeket. Voltak oktatók, akik az egyetemen élték át az ostromot, akik be tudtak járni az egyetemre arra törekedtek, hogy minél gyorsabban meg lehessen kezdeni az egyetemi munkát. Márciustól Hajnal István dékán irányította a munkát, áprilistól gyakorlatilag a Kar tanácsának tagjai is bekapcsolódtak. Az állapotok jóindulattal szólva is borzasztóak voltak. Az épületek súlyos károkat szenvedtek, az összes ablak betört, a tető több helyen megsérült, a szobák, termek beáztak, a csőhálózat megsérült, részben megsemmisült, a felszerelések nagyobb részt összetörtek. Több éves helyreállító munkára volt szükség, hogy az oktatás feltételei megteremtődjenek. 1947. júniusában ülésezhetett először a kari tanács a régi tanácstermében, de az oktatás már jóval hamarabb megkezdődött. 1945. májusában megkezdődhetett az 1944/45-ös tanév második féléve, a vizsgaidőszak június végéig tartott. Az egykorú dokumentumok szerint a Ganz-Mávag munkásai segítettek a termek helyreállításában. Politikai pártok akciókat hirdettek, a kommunisták meghirdették a „Munkások a tudományért - a tudósok a munkásokért” akciót. Ennek jegyében került sor a Trefort kerti épületek rendbehozására. Ezzel egyben meg is jelent a politika az egyetemen. 

Sokszor szoktuk ma is használni azt a kifejezést, hogy egyetemünk a magyar felsőoktatás „zászlóshajója”, s erre büszkék vagyunk és lehetünk is. Ez a szerep azonban sokszor teherrel is jár. 1945 után az egyetem, ezzel helyzettel találkozott. A politikai harcok közepébe került. A magyar politikai elit különösen a kommunista párt meg kívánta szerezni, a „zászlóshajó”-t. Ennek a harcnak számos színtere volt.

Az 1945 utáni korszak természetes velejárója volt, hogy a megváltozott helyzetben egyre nagyobb igény mutatkozott a tanulás és ebben az egyetemen történő tanulás iránt. Mint a világ többi részén, Magyarországon is megindult a felsőoktatás tömegesedése. Ez a folyamat természetesnek tekinthető, de Kelet-Európában így Magyarországon együtt járt a megbízhatatlannak tartott értelmiség erőszakos lecserélésének folyamatával. Ez a folyamat is a politika elsősorban az erőszakos kommunista politika eszközévé vált. Jelszóvá sivárult a munkás-paraszt származású hallgatók arányának növelése, a kizsákmányoló rétegek kizárása az egyetemekről. 1945 és 1948 között ennek az első lépései történtek meg. Alsó és középfokon megszervezték a dolgozók iskoláját, és az egyetemeken létrejöttek a munkástanfolyamok, a Pázmány Egyetemen először a jogi karon, majd 1947-ben a bölcsészkaron is. Itt egy év elvégzése után be lehetett iratkozni rendes hallgatónak. A következő évben már nem tanfolyamot indítottak, hanem megszervezték az esti egyetemi tagozatot. A tagozat a nappalival azonos értékű diplomát adott. Az előadások hétköznap délután négy órakor kezdődtek, heti 16-20 óra volt. Ha valaki a félévben két előadási napról hiányzott elvesztette a félévét. A kar nem fogadta lelkesedéssel ezt a formát, de végre kellett hajtani. Az esti tagozat néhány százalékkal növelte a munkások arányszámát a karon, de a politika számára ez kevés volt. Új eszközként a felvételi vizsgát lehetett használni, amelyet 1946-ban vezettek be. A felvételnél az érettségi, a felvéli írásbeli és szóbeli eredményét, valamint a szociális származást vették figyelembe, meghatározva, hogy melyik származási kategóriából milyen arányban kerülhetnek be hallgatók. Ezzel ki lehetett zárni az kiváló tudású értelmiségi és alkalmazotti származásúakat is, és a még ennél is rosszabb származású hallgatókat.

A munkásszármazásúak arányának növelését szolgálta az un. szakérettségire felkészítő tanfolyam megindítása. A lényege, hogy a középiskolai képzésben nem részesült dolgozók a középiskola négy osztályát egy év alatt elvégezhették és leérettségizhettek, és beiratkozhattak az egyetemre. Természetesen egy év alatt nem lehet négy év anyagát elsajátítani, ezért ezek gyakorlatilag szakos előkészítők voltak, hatféle egyetemre való bejutást tettek lehetővé, közülük egyik a bölcsészkarra való bejutást. Nem kívánjuk minősítenie megoldást, de természetesen meglehetősen nagy feszültséget okozott ez a Karon is. Nagy volt lemorzsolódás, sok olyan hallgató, akit úgymond a Párt iskolázott ide be, meghasonlott önmagával, nem merte vállalni később a tanulást. Ezek az intézkedések egyértelműen a hagyományos, normális egyetemi működés megszakadását jelentették. Súlyosan sértették az egyetem autonómiáját, a felvételi rendszer a szabad tanulás lehetőségét. Az, hogy az egyetem és benne a kar meg tudta még valamennyire őrizni az oktatás színvonalát, a tanári kar munkájának volt köszönhető.

Tanári kar, szervezeti változások

Az új korszak, az új hatalmi elit változásokat hozott a szervezetben is. Új intézetek tanszékek jöttek létre. Az orosz nyelv oktatása tanszéket kapott, majd 1947-ben létrejött az Egyetemi Orosz Intézet. Hozzá kell tenni, hogy ez még nem a túlhajszolt oroszosítás, hanem a normális orosz nyelv és irodalom képzés. Az átalakítás e vonatkozásban 1948-ban indult meg. 1947-ben az Orosz Intézet mellett létrejött az Amerikai, az Angol, a Finnugor, a Belső-Ázsiai, az Indoeurópai és 1948-ban a Lengyel Intézet. 1947-ben sor került egy új Társadalomtudományi Intézet megnyitására, és a képzés átalakítására. Megerősödött, de még nem vált egyeduralkodóvá a baloldali ideológiák tanítása. 1946/47. tanév második félévétől bevezették a Marxizmus alapjai tantárgy oktatását. 

A tanári karban az első időszakban jelentős változás nem történt, Ortvay Rudolf fizikus és Tompa Ferenc ősrégész meghalt. 1945 júliustól novemberig tartott az un. igazolási eljárás. Ennek során a politika már erősen beleszólt, abba, hogy ki igazolnak és kit nem. A karon ekkor „még csak” hárman veszítették el állásukat, közöttük Mályusz Elemér. A politikai elit a saját szempontjait figyelembe véve 1945 decemberében 13 professzor kinevezésével igyekezett tért nyerni a Karon. Ekkor került a Karra Bolgár Elek, Lukács György, Turóczy-Trostler József, Bonkáló Sándor, Trócsányi Zoltán. 1946-ban Ortutay Gyula, Deér József, Szalai Sándor, 1947-ben Marót Károly, 1948-ban Fogarassy Béla, Várkonyi Dezső. A kinevezettek politikai felfogásukat tekintve többféle árnyalatot képviseltek, de semmiképpen nem vált hasznára a karnak, hogy a politikai játszma színterévé vált.

A hallgatók

1945-ben 1 412 hallgató kezdett tanulni az egyetemen, 1947/48-ban 9 000 volt a hallgatók létszáma ebből 3 726 hallgató volt bölcsész, ezzel az egyetem legnagyobb karává vált karunk. A hallgatóság fele nő volt. 

Az oktatás tömegesedése, az új hallgatók beáramlása átalakította a diákság szociális összetételét. A zaklatott politikai helyzetben a pártok az egyetemi hallgatók körében is kialakították szervezeteiket. Ezek között kemény harc indult meg a hallgatókért és a karon a különböző testületek vezetéséért. Igen élesen szembekerültek a baloldali elsősorban a kommunisták irányította szervezetek, és a polgári, keresztény szervezetek. Ebben a harcban azonban sokkal előnyösebb helyzetben voltak a baloldal erői, hiszen maguk mögött tudhatták a belügyi és az oktatási kormányzat vezető tisztviselőit. A legerősebb szervezet karon a MEFESZ volt. A harc a szervezet vezetésért folyt, amelyet 1947-re tudott a baloldal megszerezni. A Pázmány Péter Tudományegyetemen ebben a korszakban jelentős számú vallását gyakorló hallgató járt, a tanév még Veni Sanctéval kezdődött, az egyházi kollégiumok még működhettek, még nem sikerült megtörni az egyházakat. Az egyre nagyobb számú vidéki származású hallgatóság számára igen fontosak voltak a kollégiumok. A kar életében az Eötvös Collégium meghatározó volt, őrizte hagyományait, de csak kevés hallgatónak adatott meg oda bekerülni. A nagyobb létszámú hallgatóság elhelyezését szolgálta a Népi Kollégiumi mozgalom megindítása. Ez a kezdeményezés azonban hamar a politikai játszma egyik újabb színterévé vált. A NÉKOSZ létrejöttével egy sajátságos önkormányzaton alapuló sajátos speciális profilu nevelőintézmények létesültek, de bizonyos értelemben a baloldal egyik fontos részévé váltak a hatalomért folytatott küzdelemben. Addig volt szükség a mozgalomra, amíg a fordulat létre nem jött. Azután már nem volt helye egy önálló, önigazgató szervezetnek. 1950-ben a NÉKOSZT felszámolták. A karon több népi kollégium alakult: A Kőrösi Csoma Sándor Kollégium(idegen nyelv szakosoknak), Petőfi Sándor (történelem szakosoknak), József Attila (magyar szakosoknak) Dózsa György (társadalomtudomány szakosoknak), Zrínyi Ilona (természettudományi szakosoknak). 

1948-ra a kommunista párt céljai nem valósultak meg, növekedett ugyan a munkás-paraszt hallgatók aránya a karon, de közel sem olyan ütemben, ahogy azt remélték.

A hatalom teljes birtokába jutott kommunista párt 1948-tól kezdete megvalósítani az 1947-ben kidolgozott tervének pontjait. Az oktatás kapcsán a jelszó „Megszűntetni a vagyonos osztályok műveltségi monopóliumát” Ennek első lépése a közoktatás területén az iskolák államosítása és a nyolcosztályos általános iskola általánossá tétele. Ez magával vonta a középiskolai képzés átalakítását, ami után az egyetemi reform sem maradhatott el. A reform a tanárképzés kapcsán igen érzékenyen érintette a bölcsészkart is. A VKM. élén álló Ortutay Gyula bemutatkozó beszédében (1947. március) kijelentette „az általános iskola fejlesztése, módszeres kiépítése mellett legfontosabb, elsőrendű kötelességünknek tartjuk a felsőoktatás ügyén és a tudományos képzés ügyén segíteni”. Szép szavak de mit hozott a reform a valóságban. 

Az MKP által a reformmal szemben megfogalmazott általános elvárások és a reform indoklása következőképpen hangzott: „Az egyetemek szervezeti vonatkozásban elavultak, szakmai tekintetben nem felelnek meg sem a gyakorlat, sem a tudományos színvonal követelményeinek. A világnézeti és politikai vonatkozású egyetemi oktatásban az apolitikus mezbe bujtatott klerikális reakció szelleme dominál. ... A reform célja a főiskolákat a nép szolgálatába állítani, az egyetemek működését összhangba hozni a népi demokrácia szükségleteivel... Általános szempontok és követelmények a következők:

1. Megnyitni az egyetemek kapuit a munkásság és a parasztság számára, biztosítani azt, hogy ne csak esti tanfolyamokon tanuljanak, hanem fokozódó arányban a reguláris (:nappali:) egyetemi képzésben részesüljenek. E célból a fennálló, érettségin alapuló felvételi rendszer megváltoztatandó és helyébe az összes egyetemeken és karokon felvételi vizsgával helyettesítendő. 
2. Oly tanulmányi rend bevezetése, mely az előadások rendes hallgatását kötelezővé teszi. A teljesen meglazult tanulmányi fegyelmi rend helyreállítása... Az egyetemi tanulmányok folyamán egy vagy két idegen nyelv elsajátításának kötelezővé tétele. Különös figyelem fordítandó az orosz és szláv nyelvek ismeretére.
3. Társadalomtudományi Tanszékek felállítása és kötelező társadalomtudományi (:gazdasági, politikai, filozófiai:) oktatás az összes egyetemeken és karokon.
...
7. Biztosítandó a tanári karok olyan összetétele, hogy azok a tudományos színvonal követelményeinek és a demokratikus nevelés érdekeinek megfeleljenek. Az ehhez szükséges személyi változások keresztülvitele.” [17] 

Mint azt már többször említettük, a magyar kommunisták kitüntetett figyelmet szenteltek a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának. A párt felsőoktatási politikájának legfontosabb bázisát jelentette ez. Ahogy megfogalmazták: ezt a kar kell a legjobban „megerősíteni”. A bölcsészeti karok reformjáról szóló elképzelések elsősorban a budapesti kart érintették. A másik két bölcsészkar (a szegedi, debreceni) ekkor még jóval kisebb a budapestinél, s elindult bizonyos visszafejlesztésük is.

1. A reform indokai

A többi egyetemek kötött tanrendjével szemben a bölcsészeti karon ma is a teljes tanszabadság (mindenki azt hallgat és ad elő, amit akar) elve érvényesül, amely a szakképzést teljesen dezorganizálja. ...

2. Milyen kádereket képezzen az egyetem?

A bölcsészeti kar elsősorban középiskolai tanárokat, az új négyosztályos középiskola tanárait képzi. ... Ezek mellett itt nyerik oklevelüket a levéltárak, a központi könyvtárak, és múzeumok tudományos személyzete, továbbá – a természettudományi osztályon – az ún. C képzésű vegyészek, biztosítási matematikusok, fizikusok és geológusok. 

III. A reform különleges jellege

A/ Szervezeti reform

1. A kötött tanmenetnek a bölcsészeti karon való bevezetése a tanárképző intézetet feleslegessé teszi. .... A könyvtárosok, levéltárosok, múzeumi őrök stb. képzésére külön szervek állítandók fel.


2. A ma egységes bölcsészeti kar helyett egy humanisztikus és egy matematikát és természettudományokat felölelő kar létesítendő.


3. Bölcsészeti karok Budapesten, Debrecenben és Szegeden működnek.


4. Az ad personam létesített felesleges tanszékek leépítendők, viszont a tanárképzés szükségleteinek megfelelően közgazdasági és társadalomtudományi tanszékek állítandók fel.

B., Tanulmányi reform

1. A kötött tanmenet bevezetésével lehetővé kell tenni, hogy a hallgató választott szakmájában alapos és rendszere kiképzést nyerjen.

2. A kötött tanrend mellett egy relatív tanszabadság fenntartandó.


3. A bölcsészeti kar gondoskodjék arról, hogy a hallgatók két idegen nyelvet tanuljanak. 

III. Személyi változások a tanári karban

Követeljük a 60 budapesti professzor közül Schwarcz (Elemér), Gerevich (Tibor), Deér (József), Huszti (József), Alszeghy (Zsolt), Lukinich (Imre), Széky (Tibor), Lassovszky (József), Rybár (István) távozását. Ezeknek eltávolításához a Párt közvetlen intervenciója nélkül a kultuszminisztériumé elegendő. A karra behozandók: Molnár Erik, Andics (Erzsébet). Andicsnak » Legújabbkori egyetemes történet« címmel új tanszék szervezendő.” [18] 

A részletek az MKP 1947-es tervezetéből valók, és néhány apró módosítással megvalósultak. 1949. február 7-én jelent meg a 260/1949. számú kormányrendelet a bölcsészettudományi és természettudományi képzés újjászervezéséről. Ez karunk számára azt jelentette, hogy az 1949/50-es tanévtől a kar kettévált, és létrejött a csak humántudományokkal foglalkozó Bölcsészettudományi Kar.

A rendelet megszűntette a Középiskolai Tanárképző Intézetet, és többek között felállította a Tanulmányi Osztályokat. Ezek szerepéről, feladatairól sok vita folyt. A kormányzat meghosszabbított karjai voltak ezek az osztályok, sokszor a dékánokat is utasították az osztályok nagyhatalmú vezetői. Ezek az osztályok váltak az 1950–56 közötti időszakban a kizárások, egyetemről való eltávolítások ciklikusan megerősödő folyamatának végrehajtóivá. Az 1949-től fokozatosan felerősödő ellenségkeresés fontos bázisai lettek. Ők kezelték és esetenként készítették az egyes hallgatókról, oktatókról az un. káderjelentéseket, amelyek az egyes emberek életének meghatározóivá váltak. Ortutay miniszter 1950. január 12-én kelt 1400-228/1949. VI.1.üo. számú rendelete a tanulmányi osztályok feladatait a következőkben jelöli meg. „A tanulmányi osztály a tudományegyetemeken a dékáni hivatal egy része. Főfeladata a (a dékáni hivatal régi funkcióin: törzskönyvezés, félévlezárás, indexkezelés stb. kívül) a hallgatók szakmai és politikai továbbfejlesztésének biztosítása, az ehhez szükséges előfeltételek megteremtése, a hallgatók fejlődésének állandó figyelemmel kísérése, közülük a tudományos és oktatási munkára alkalmasak kiválasztása, kiemelése, ezek, továbbképzésének biztosítása, szociális ügyeinek intézése. Az oktatási munka súlypontjai továbbra is a tanszékek. A tanulmányi osztály feladata és kötelessége az ott folyó oktatási munka nyilvántartása. Észrevételeit a tanszékvezetőkkel megbeszéli, a dékán, vagy szükség esetén a kari ülés elé terjeszti. E célból tájékozódó tárgyalásokat folytat az oktató személyzettel, s azok alapján szükségessé váló rendelkezéséket a tanszékvezető professzor vagy a dékán adja ki. A felmerülő és a megbeszéléseken nem tisztázható vélemények esetén a kari ülés illetve végső fokon a miniszter dönt. A tanulmányi osztály mellett működik a személyzeti osztály és az adminisztratív csoport. Mindhárom szerv a dékánnak van alárendelve és az egyetemi tanszékek felé adott utasításaikat csak a dékán adhatja ki. 

A dékánnak intézkedés előtt az egyes osztályok vezetőit az osztály munkakörébe vágó kérdésekben minden konkrét ügyben meg kell hallgatnia. Abban az esetben, ha a dékán a tanulmányi osztály, illetve a személyzeti osztály vezetőjének véleményével nem ért egyet ez a felterjesztésében részletes indokolásban jelentendő.” [19] Nem kell a rendelkezéshez külön kommentár, magáért beszél.

A karon középiskolai tanári, könyvtárosi, levéltárosi és múzeológusi képesítést lehetett szerezni. Meghagyták a két szakos tanárképzést, kivéve az orosz nyelv esetében. Az orosz nyelv szakosok egy szakos tanári oklevelet kaptak. 

Bevezették a kötött tanterv szerinti képzést, megszűnt a szabadbölcsészet, a szabad tanárválasztás lehetősége. Kötelező előadásokat és szemináriumokat írtak elő, és kötelező óralátogatást. A „reform” jelentősen megemelte a szaktárgyi óraszámot, ez még nem jelentett volna gondot, de kötelezővé tette az ideológiai tárgyak tanulását, valamint az orosz nyelvet, ezeknek legalább olyan fontosságot tulajdonítva, mint a szaktárgyaknak. Igen fontos cél volt a marxizmus-leninizmus szellemiségének meghonosítása a szaktárgyi képzésben is. A dogmatikus sztálinizmus megjelenésének kezdete ez a magyar egyetemeken. 

A rendelkezések megszűntették a doktori cím szerzésének lehetőségét, mondván az egyetemek oktassanak, jegyzeteket írjanak és hagyják a tudományos munkát z akadémiai kutatóintézetekre. Ez egyben természetesen azt is jelentette más intézkedések mellett, hogy az egyetem mint egyetem elveszítette lényegét. Lefokozták emelt szintű középiskolává. 1951-ben a bölcsészdoktorátust (kisdoktori) is megszűntették. 

A magyar egyetemek számára azonban ez csak a kezdet volt, a mélypont még csak ezek után következett be. A teljes szovjetizálást az 1950-es évek első évei hozták el. A tanári kar azon részét, akik még a korábbi értékeket képviselték, 1950-ben nyugdíjazták, vagy egyszerűen eltávolították. A tanárok nyugdíját méltánytalanul alacsonyan állapították meg. Az egyetemet a félelem ülte meg. 

1949 nyarától kezdve nem beszélhetünk egyetemi önállóságról. Mindent az MDP központi vezetőségének határozatai szabtak meg, a felsőoktatásért felelős minisztériumok csak szolgai végrehajtók.

1949-ben a „reformot” továbbfejlesztették az akkor divatos szóhasználat szerint. A fő probléma a hallgatók túlterhelése. Az imperialisták keze van ebben is, mondja Rákosi Mátyás „Tudvalevőleg Rajkék azzal szorították ki a rendőrségről a proletár elemeket, hogy túlzott követelményeket állítottak velük szemben a rendőrségi iskolákban.” írja a pártfőtitkár egy Révainak szóló feljegyzésében. Azért morzsolódnak le a munkás és parasztkáderek, mert az imperialista ügynök tanárok túl magasra teszik a mércét. A féléve megemelt óraszámokat csökkentik, a vizsgák egy részét eltörlik. 1950-ben ismét oktatási reformról beszélnek a pártban. 1951/52-es tanévben megindították a levelező tagozatot 35 magyar és 29 történelem szakos hallgatóval. Az elkövetkező években e létszámot tovább növelték.

Az 1949-es reform értelmében minden hallgató kétszakos lett, és a gyakorlóévvel a képzés ötévessé vált, 1950-ben a képzést négy évre szállították le. Az 1950/51-es tanévtől áttértek az egyszakos tanárképzésre. Az élő idegen nyelv szakosok másfél szakos képzésben tanultak, fő szakjuk az idegen nyelv lett és mellé egy un. kapcsolt szakot vehettek fel Követhetetlenné vált oktatók, hallgatók számára a képzés. 

A marxizmus-leninizmus nem érvényesül az oktatásban, ezen változtatni kell. Erre megint az ország elsőszámú egyetemét az akkor már Eötvös Loránd Tudományegyetemet (a korszak politikai légkörébenben lehetetlen volt megőrizni az egyeteme alapítójának nevét. 1950-ben különböző nevek forogtak: Irinyi József, Balassa János, végül egykori diákjának és neves professzorának, karunk tanárának nevét kapta a Budapesti Tudományegyetem) szemelték ki. Központi marxizmus –leninizmus tanszék jött létre. Az 1950/51 tanévtől kezdődően politikai gazdaságtan, és a marxizmus-leninizmus fő kérdései voltak a kötelezőek, az 1951/52 tanévtől a marxizmus alapjai, a politikai gazdaságtan, valamint a tudományegyetemeken a dialektikus és történelemi materializmus, heti négy órában. 1950-től kötelezővé vált az orosz nyelv tanulása három éven keresztül. Ez természetesen megváltoztatta a képzés belső szerkezetét is. Vagy növelte az egyébként is magas óraszámot, vagy pedig a szakmai tárgyakból vett el időt. A képzés másik negatívuma volt, hogy a tanított tananyag nem haladta meg a dogmatikus, vulgármarxizmus szintjét. Nem az volt a fő cél, hogy tudományos érvekkel támasszák alá a rendszer által favorizált nézeteket, hanem egyszerűen a szlogenek szintjén erőszakkal tették ezt meg. A megszokott jelszavakat mindenki visszhangozta, de az, hogy megérintette-e mélyebben a hallgatókat az, amit tanultak, nem érdekelt senkit. A különböző rendeletek, leiratok bornírt módon szorították minimálisra az oktatók önállóságát, az 1950/51-es tanévben a fő jelszó a folyamatos tanulás volt. Előírták kormányzati szinten, hogy egy félévben hány dolgozatot kell íratni a hallgatókkal, milyen módon kell azt értékelni. Előfordult az is, hogy a szakmai kérdéseket is szabályoztak. A különböző tanulási kampányok, tanulópárok, szovjet gyorstanulási módszerek, versenyek sokasága vette el az időt az elmélyült tanulástól. 
A szovjet rendszer mechanikus másolása további újításokat hozott karunk szervezetében. A párt és állami vezetés külön figyelmet fordított az Egyetemi Orosz Intézetre. 1951. januárjában a minisztérium úgy rendelkezett, hogy az intézet tulajdonképpen kari jelleggel működjön tovább, az intézet igazgatója dékáni jogkörrel intézte az ügyeket. Az Intézet fokozatosan át is alakult, az orosz szakos képzés mellett egyre inkább a Párt káderképzőjévé vált, sorra jöttek létre új tanszékek: magyar és nemzetközi párttörténet, a bolsevik párt története, marxista filozófia. 1952-től Lenin Intézetként működött tovább, egyelőre az ELTE kereteiben. 1954-ben egyetemtől független önálló intézménnyé vált. 
A kar egyre nehezebb helyzetbe került a Múzeum körúti épületeiben. A TTK dinamikus fejlesztése egyre több helyet kívánt, ezért a bölcsészkarnak helyet kellett keresni. Az fel sem merült, hogy építenek egy új bölcsészkart. Megürült, elsősorban egyházi épületeket kerestek. Először a Rákóczi út 5-be az egykori Pannónia Szállóba költöztek tanszékek, de ez nem volt megoldás. Aztán felmerült a Szent Margit és a Szent Imre Gimnázium épülete a Villányi úton, de végül a Piarista Rend Gimnáziumának (Piarista köz. 1-3.) épülete lett a Kar új otthona a 2000-es évek elejéig. Ezek az épületek természetesen nem egyetemi célokra épültek, ezért csak nagyobb átalakítások után lehetett használni őket és végleges megoldásnak nem voltak jók. 

Az Egyetemi Orosz Intézet majd Lenin Intézet elhelyezése is problémát okozott. Előbb a Mikszáth téren a Sophianum épületében, majd a Szabadság téren a Tőzsdepalotában (jelenleg még a Magyar Televízió Székháza) helyezték el.

A hallgatók

Mint már fentebb említettük a hatalom fő célja egy új értelmiségi elit létrehozása volt. A felsőoktatás tömegesedése ezt eleve magával hozta, de hazánkban az ötvenes évek elején az ország gazdasági erejét meghaladóan növelték a hallgatói létszámot. Ehhez a hallgatók szociális összetételét is meg kellett változtatni. Ennek megfelelően a karon növelni kellett a munkás és parasztszármazású hallgatók arányát. Ezt, mint már említettük, a szakérettségisek számának növelésével és a felvételi vizsgarendszer bevezetésével lehetett megtenni. A szülők foglalkozását nemcsak a felvételi időpontjában kellett igazolni, hanem az 1938 előtti foglalkozást is. 1949/50-ben az első évfolyamon már 56,5% volt a munkás és dolgozó paraszt származású hallgatók aránya, amely a következő években 60%-ra nőtt, de a tervekben már a 70% elérése volt a cél. Erőltetett és a társadalom szerkezetét nem tükröző volt ez a növekedés. Sok olyan is bekerült az egyetemre a származása okán, aki nem volt méltó arra. Ez az oktatás színvonalát is csökkentette. Az ötvenes évek elején a korábban létező egyetemi szervezetek megszűntek, helyüket átvette az egységes ifjúsági szervezet a DISZ. A fiatalok számára kötelező volt a DISZ tagság, igaz a szervezet működése a karon is sematikussá vált, de egyben veszélyes is volt. A korszak a folyamatos ellenségkeresés korszaka, a folyamatos éberség kora. Ez a hallgatóságot is érintette. Ez egyben a kizárások, a kötelező önbírálatok kora. A rítusba a többi hallgató előtti megalázás is beletartozott. Kutakodtak a származás után, a változó szabályok miatt valaki hirtelen szegényparaszti származásból kulákká válhatott, becsapta a pártot, népi demokráciát stb. Kizárás, de lehet, hogy ma még kizáró, holnap maga is kizárttá vált. Részt kellet venni mindenféle megmozdulásokon, versenyeken, felajánlásokat kellett tenni. MHK, Ifjú Gárda, népnevelői munka stb. A Párt és a DISZ minden munkája ellenére 1952-ben az MDP egyetemi bizottsága megállapította „az ifjúság tetemes része politikailag passzív, ellenséges ideológiák ütik fel a fejüket.” Lefordítva az egyetemi ifjúság nem volt hajlandó teljesen a Párt szája íze szerint viselkedni.
Az ötvenes évek elején felszámolták a kollégiumokat mind közösségi intézményeket, diákszállóvá alakították őket. Az Eötvös Collégium is megszűnt létezni korábbi formájában.
Minden erőfeszítés ellenére mégis ez az egyetemi ifjúság vált a rendszer egyik sírásójává, hiszen a forradalom előkészítésében a bölcsészkar hallgatói tevékeny részt vállaltak.

A tanári kar, tanszéki szervezet

Az 1948/49-es reform a bölcsészkar esetében a tanári kar átalakításával is járt. Alkalmat adott a kormányzat számára, hogy a neki nem tetsző tanárokat letávolítsa és helyükre az MKP által megbízhatónak tartottak lépjenek. Távozni kényszerült 1949-ben Hajnal István, nyugdíjazták Várkonyi Dezsőt, Prohászka Lajost, Lukinich Imrét, elhagyta az országot 1947 –ben Alföldy András, 1948-ban Deér József. 1951-ben nyugdíjazták Laziczius Gyulát, Trócsányi Zoltánt.
1950-ben letartóztatták Szalai Sándort. 
A Karra került ekkor Andics Erzsébet, Molnár Erik, Bóka László, Tolnai Gábor, Trencsényi-Waldapfel Imre, Bárczi Géza, Kardos László. 
Azok a régi tanárok, akik maradhattak, kötelező ideológiai oktatásban részesültek, és oroszt is kötelezően tanulniuk kellett. 
Az oktatás szovjetizálásának eredményképpen, hat szovjet oktató került a karra, akik marxizmus-leninizmust, politikai gazdaságtant, Szovjetunió földrajzát, és természetesen orosz nyelvet és irodalmat tanítottak. 1950-ben sor került az egyetemi magántanári és nyilvános rendes tanári címek eltörlésére, ami újabb oktatók kiválásával is járt. 1951-ben vezették be az egyetemi tanári és egyetemi docensi fokozatot. A dinamikus hallgató létszámnövekedés az oktatói kar növekedését is magával hozta. 1951-ben 151 oktatója volt akarnak. 
1949-ben a karon tíz intézetet hoztak létre, ezek élén igazgató állt két-három tagú igazgatótanáccsal. (filozófia, történelem, magyar, görög-római-, orosz-, germán-, román-, szláv-nyelv és irodalomtudományi, múzeológiai, földrajz), 1952-ben megszűntették őket és visszaállították a tanszékeket, de az intézetek fele megmaradt.

Az MDP Központi Vezetése 1952-ben újra foglalkozott a felsőoktatás időszerű kérdéseivel. Összedőlni látszott a felsőoktatás rendszere. A magyar állam képtelen volt finanszírozni a megindított állami nagyberuházásokat és a mesterségesen felemelt egyetemi hallgatói létszámot. Nem volt megfelelő számú és megfelelő színvonalú végzős középiskolás, akit be lehetett volna iskolázni. A szakérettségisek színvonala egyre alacsonyabb lett, a túlhajszolt ipari beruházásokról nem lehetett elvonni munkaerőt. Drasztikus hallgatói létszámcsökkentést határoztak el a következő évekre. A KV 1956-ig a hallgatói létszám kb. 40%-os csökkentését javasolta. 1954-ben az ELTE tanárképző karai az előző évi 1 235-tel szemben 400 hallgatót vehettek fel, 1955-re újabb 20%-os csökkentést javasoltak. Megvalósult a KV javaslat, 1956-ra 47%-al csökkent az első éves hallgatók létszáma az ELTE-n. Ez magával hozta a tanári létszám csökkentését is. Oktatói normatívákat vezettek be, egyetemeken heti átlag 8,5 órát tettek kötelezővé. Ez oktatói létszámcsökkentést jelentett, 160 fő béralapját törölték az ELTE-én. Az extenzív fejlődés a visszájára fordult, 1953-56 között 20%-al csökkent a felsőoktatás költségvetési támogatás.

Az újabb reform, amelynek a pártközpontban a decentralizálás álnevet adták, a kar további szétbontását eredményezte 1953 nyarán. Két karra vált szét a BTK: Történettudományi és Nyelv és Irodalomtudományi Karra. Ez persze csak azt jelentette, hogy egyes tanszékek az egyik Karhoz, másikak a másik karhoz kerültek, de a két kar egy épületben működött. A Nyelv és Irodalomtudományi Kar 31 oktatási szervezeti egységből állt 878 nappali tagozatos hallgatóval, a Történettudományi Kar 13 egységgel és 430 hallgatóval alakult meg Érdekesség, hogy az ókortudománynak két karon is volt ókortörténeti tanszéke. A szétválasztás megint magával hozta az egyszakosságot, aztán 1954/55-ben ismét visszaállították a kétszakosságot. Gyakorlatilag követhetetlen volt ismét, hogy ki milyen képzésben vesz részt.

1954 februárjában újabb párthatározat született az egyetemi munkáról. Ez a létszámok csökkentése mellett elrendelte, hogy meg kell szüntetni a nem egyetemi jellegű tanítási és tanulási módszereket, a hallgatóságot önállóságra kell nevelni, hogy gondolkodva tanuljanak, és meg kell tanítani a tudományos munka módszereit. Tömören egyetemmé kell tenni az egyetemet újra. Ez mindenképpen igen erőteljes előrelépés volt az előzőekhez képest. 

Rákosi újra megerősödése 1955-ben egy újabb párthatározatot hozott, amely újabb repressziókat indított el az egyetemeken, a tanév során mintegy 200 hallgatót zártak ki az egyetemekről, új káderfejlesztési tervek készültek, sok fiatal beosztott oktatót távolítottak el, aki az új szelet hozták az egyetemekre. 

1956 februárjában azonban összeült az SZKP XX: kongresszusa és ez új helyzetet teremtett. Új tervek születtek, lázas viták folytak az egyetemeken, legfőképpen az ELTE két bölcsészkarán. Tervezetek készültek a kötött tanterv feloldására, a szabadabb egyetemi irányításra, egyféle korlátozott tanszabadságra. 1956 tavaszán karunk hallgatói tevékenyen részt vettek a Petőfi Kör munkájában, spontán március 15-i megemlékezést tartottak, ami a korszakban szinte a hatalom elleni nyílt lázadást jelentette. 

A pártvezetés nem igazán ismerve fel az egyetemeken kialakult helyzetet, úgy gondolta, hogy a nyári szünet ezt a forrongást lecsillapítja, és ősszel nyugodtan indulhat a korlátok közé terelt reform. Tévedés volt.

Az 1956-os forradalomról kialakult általánosan elfogadott értékelés szerint a forradalom a Műegyetemről indult el, ezt az elmúlt évtized visszaemlékezései, a kialakult legendárium is táplálta. Az ELTE a megítélés szerint szinte csak mellékszereplő volt a folyamatokban. Ez azonban nem teljesen fedi a valóságot. A kar történetének ezen fejezete nem járt utakat követ és megpróbál átfogó képet adni a történésekről, azzal a kitétellel, hogy további kutatások és az oral history eszközei adhatnak teljes képet az akkor történtekről. 

Az ELTE tanári kara és ifjúsága 1956 tavaszán kezdeményezője és lelkes támogatója volt az SZKP huszadik kongresszusa után kibontakozó vitáknak és egyik motorja volt a változást kezdeményezőknek. Az oktatók a Petőfi Kör rendezvényein vagy a karokon szervezett társaságokban tárgyalták a jövő lehetőségeit. Alapvetően megváltozott az egyetem légköre, a kezdeti sablonosnak szánt viták egyre élesebbek, alapvető változásokat akartak. Az egyetemi hallgatóság az Egyetemi Ifjúság című lapban adott hangot elégedetlenségének. Szó került az ideológiai válságról, az egyetemi DISZ formális szerepéről, többen írtak egy új vagy régi egyetemi szervezet felállításáról. Érdekes vita folyta tavasszal az ELTE DISZ-szervezetének munkájáról az Egyetemi Ifjúság oldalain. „Nálunk az ifjúság szervezete átalakult ülésező, bélyeget nyálazó tagsággá. Úgy látszik, sokszor elfelejtjük, hogy a DISZ az MDP tartalékcsapata. Hogyan akarjuk az MDP-t erősíteni, ha politikailag nem képezzük az egyetemistákat.” [20] Az egyetemi DISZ-vezetés igyekezett a maga módján befolyásolni a vitákat, de a megszokott módszerek – az erőltetett önkritika, az ellenséggel való fenyegetés stb. – már nem használt, az egyetemi ifjúság fokozatosan a saját útját kezdte járni. A tavaszi szemeszter vége egy időre lélegzethez juttatta a politikai vezetőket, de a nyári események – Rákosi leváltása stb. – újabb várakozásokat támasztottak az őszi félévre. Az Egyetemi Ifjúság szeptemberi, októberi számaiban tovább folyt a vita. A cikkek egyre bátrabban, nyíltabban foglalkoztak az egyetemi lét visszásságaival. A szeptember 12-i számban Harsay György az oktatókat és hallgatókat is irritáló jelenséget bírált: „Egyes nagy tudású régi oktatók tekintélye és szava néha nem jelentett többet, talán annyit sem, mint néhány DISZ titkár véleménye. A DISZ-ben előtérbe kerültek a kevesebb önálló gondolattal rendelkező, de sok citátumot ismételgető emberek.” [21] 

Az ELTE-n az 1956/57-os tanév egyben új rektor beiktatását is jelentette Világhy Miklós jogászprofesszor személyében. Az egyetem hagyományainak megfelelően az új rektor székfoglaló beszédet mondott a saját szakterületét felhasználva, de a szokásnak megfelelően általános érdeklődésre is számot tartó témakörben. Világhy az állam és a humánum viszonyáról értekezett, ami az adott korszakban szokatlan és veszélyes vállalkozás volt. Világhy eszmefuttatásának első részében és történeti elemzésében a korszak ideológiájának megfelelően eljutott oda, hogy az államhatalom egyetlen humánus formája a szocialista demokrácia. A beszéd második része azonban igen éles kritikát fogalmazott meg a sztálinizmussal és annak magyar válfajával szemben. Noha az előadás tudományos jellegű volt, nem lehet nem észrevenni annak üzenetét. „Az utolsó két évtized tapasztalatai arra figyelmeztetnek, hogy a szocialista demokratizmus, s ezzel szoros összefüggésben a szocialista humanizmus gyakorlatában bizonyos körülmények között súlyos törések állhatnak elő ... Ami az állami funkcionáriusok választásának és visszahívásának kérdését illeti, nem lehet kérdéses, hogy ez az állami gépezet demokratizálásának alapvető biztosítéka. Ezen a téren különösen el vagyunk maradva. ... A szocialista tulajdoni rend azonban csupán lehetőséget teremt a teljes és következetes demokratizmusra, de nem teszi szükségtelenekké, sőt megköveteli a szocialista demokratizmus állami biztosítékait. E biztosítékok lényege az, hogy fokozatosan meg kell szüntetni az állami gépezetnek a társadalomtól történő elkülönülését, s a társadalom fölé rendelődését. Ennek érdekében az állami életet a dolgozók természetes közösségei, a területi és munkaközösségek önállóságára kell építeni, kevés de fontos funkciót tartva fenn a központi igazgatásra.” [22]

Az új rektor elgondolkoztató székfoglalója is jelezte, hogy most már nemcsak a hallgatóság, hanem az egyetem vezetése is másképpen gondolkozik a jövőről. A rektor gondolatait a hallgatóság is osztotta, később e gondolatok egy része belekerült az októberben megfogalmazott követelések közé. A rektor mellett mások is megfogalmazták a változást sürgető gondolataikat. I. Tóth Zoltán a történettudományi kar dékánja az Egyetemi Ifjúság október 3-i számában az egyetemi oktatás kérdését taglalva fejtette ki: „A tudományos gondolkozás magában foglalja a gondolkodó szabadságát. Az elmúlt három-négy évben nagy jelentőségű szellemi fejlődés ment végbe. ... A dogmatizmus és a szektásság bilincseitől megszabadított marxista gondolkodás talaján formálódik az értelmiség lényegi egysége... Egyetemmé az egyetem akkor tud válni igazán, ha a fakultatív oktatást az adottságok mértéke szerint minél hamarabb bevezetjük, illetve kiterjesztjük.” [23]

A dékán a Petőfi Kör május 30-án tartott történész vitáján is kifejtette az egyetemi oktatásról nézeteit, élesen bírálva az addigi politikát, amely az egyetemek legfőbb ismérvét – a tudományos kutatás és az egyetemi oktatás harmóniáját – sorvasztotta el és szinte középiskolává degradálta az egyetemeket. Az oktatói kar egy része és a hallgatóság változást akaró nagyobb tömegei fokozatosan egymásra találtak 1956 őszének kezdetén. A kormányzat kapkodó lépésekkel megpróbálta az egyetemi ifjúság és az oktatók szimpátiáját megnyerni, de ezek – fizetésemelés az oktatóknak, a hallgatók szociális helyzetének javítása, tantervi reformok hirdetése, a rehabilitációk vontatott újabb megindítása stb. – nem nyugtatták meg a hallgatóságot. Visszatértek (visszatérhettek) a katedrára olyan tanárok, akiknek a nevét eddig csak szitokszóként lehetett hallani. Ebben a légkörben lehetőség adódott más az addigitől eltérő megemlékezésekre, szerveződésekre. Ilyen volt a két bölcsészkar hallgatóit megmozgató, de egyértelműen TÖK-höz köthető Kolhoz Kör. A körről, klubról, szerveződésről sokak, sokat írtak, sokan írták meg emlékeiket, sok visszaemlékezés látott napvilágot.

A Kádár korszakban megjelent 1956-ot ellenforradalomnak megíró munkák a forradalom előkészítőjének tekintették az ellenforradalmi erők élcsapatának, más munkák jelentéktelen mellékvonalnak. A magukat a körhöz tartozók közül vannak, akik szervezett csoportnak, vannak, akik vitatkozó alkalmi társaságnak tekintik. Eredeti írásos forrásunk nincs, nem is lehet a csoportról, ezért a visszaemlékezések alapján lehet megpróbálkozni valamilyen képet adni a szerveződésről. Az gyakorlatilag minden visszaemlékezésből, írásból kiderül, hogy központi alakja a csoportnak Molnár József a Történelem Segédtudományai Tanszék tanársegéde (1956-ban 25 éves), legtöbb visszaemlékező a tanárok közül a csoporthoz sorolja Tóth Ede tanársegédet, Varga János dékánhelyettest, Szabad Györgyöt és végső soron a kar vezetőjét I. Tóth Zoltán dékánt is. Az oktatók nagyobb része az új munkás-paraszt származású értelmiség reprezentánsai, a hallgatók többsége is vidéki származású többnyire az Eötvös Kollégium, akkor éppen diákszálló lakója. Az összetartó erő is ez, a vidéki származás, az otthon szerzett tapasztalatok, a propaganda és a falusi, vidéki városi valóság közötti kiáltó ellentét. Benne van a nagyvárosi urbánus értelmiség vélt, vagy valós idegenkedése a vidékről jöttekkel szemben. A körhöz tartozók egyike másika, a visszaemlékezésében már-már a hagyományos urbánus - népi ellentétet is vízionálja.

Más visszaemlékezők abszolút nyitott mindenkit befogadó társaságnak látták a Kolhozt. A tagság első jelentősebb önálló lépése az 1956. március 15-i ünnepség volt. Ezt az un. Régi Országház nevű vendéglőben tartották a Várban az Országház utcában. Más a korszakban megszokottól jelentősen eltérő megemlékezés volt és szokatlan is, hogy egyetemi hallgatók oktatóikkal együtt a hivatalostól eltérő megemlékezést tartottak. A tavasz és az ősz folyamán még több összejövetel is történt, ahol a Körhöz nem szorosan kötődők is megjelentek. Azt, hogy ez egy olyan szerveződés volt, amely tudatosan készült az eljövendő forradalomra az általam ismert visszaemlékezések egyike sem támasztja alá. A Kolhoz legnagyobb hatású akciója az 1956. október 6-i történelmi séta /tüntetés volt. Erről az eseményről is több visszaemlékezés, interjú szólt, sőt 2005-ben az Eötvenhat címmel készült dokumentumfilm is feldolgozta. A sétát a Kolhoz körben már azelőtt elhatározták, hogy Rajk László és társainak temetését az MDP erre a napra kitűzte.

A végső soron mintegy 200-250 hallgatót megmozgató séta a Kerepesi temetőből indult. A hallgatók felkeresték a Sztálin szobrot, egyes visszaemlékezések szerint elénekelték Erkel Hunyadi Lászlójából a Meghalt a cselszövő operarészletet, majd Kelemen Elemér visszaemlékezése szerint körbevizelték a szobrot. Innen a szemben levő jugoszláv nagykövetség előtt a jugoszláv-magyar barátságot éltették, majd az Andrássy út 60. elé mentek. Itt egyes visszaemlékezések szerint Kelemen Elemér elszavalta József Attila Levegőt című versét, más visszaemlékezés szerint Gömöri György, megint mások szerint Lázár Ervin volt, aki szavalt. A legtöbb emlékezés Kelemen Elemért említi. A hallgatók csoportja innen a Batthyány örökmécshez vonultak, ahol újabb szavalatok hangzottak el Kelemen Elemér (J.A). Román Károly (Ady) illetve Ladányi Mihály erre az alkalomra írt verse hangzott el. Varga János mondott ünnepi beszédet, megkoszorúzták az emlékművet, majd visszamentek az egyetemre. 

Az, hogy ennek a tüntetésnek nem volt jelentősebb következménye, az a hatalom gyengülésének a jele, és mire a következményekkel számolni lehetett volna, kitört a forradalom. 

A tüntetésen egyes résztvevők szerint már osztogatták a Tiszta szívvel címen megjelentetni kívánt folyóirat első számát, miből több aztán nem is jelent meg. Más források szerint a folyóirat október 10-én látott napvilágot. A folyóiratot főszerkesztője Máté Imre finnugor szakos hallgató, a szerkesztőbizottság Román Károly felelős szerkesztő, ifj. Domokos Pál Péter, Kabdebó Lorand, Szakács Sándor, Veres Károly. A tagok gyakorlatilag a Kolhoz körhöz tartozó hallgatók. A Prológust Szakács Sándor írta, a szerzők Máté Imre, Szakács Sándor, Román Károly, Tóth István, Balogh Lajos, Sz. Nagy Lajos, Harsay György, E. Fehér Pál, Kabdebó Lóránt, Dobszay László, Alföldy Géza, Kőhegyi Mihály. Hivatalosan az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karai Irodalmi és Tudományos Diákköreinek folyóirata. A folyóiratban tanulmányok, költemények, oktatási javaslatok jelentek meg.

A Prológus Szakács Sándor tollából „Nem több a mi vágyunk, mint tiszta szívvel a fényre jutni , és bemutatkozni, megmutatni, hogy az ember nem vesztheti el önmagát, ha szorosan kapcsolódik nemzedékek hitéhez, ha tudja nemcsak önmaga, de nemzete számára sincs új genezis. ..... Azt mondták rólunk, nekünk nincsenek céljaink, eszményeink, mi elveszett nemzedék vagyunk. Nem igaz! Sőt, ami kiesett sokaknak egy évtized fogalmi tárából, visszahozzuk, megpróbáljuk a tökély, az emberség tökélyének távolságát mérni önmagunkon, az időtől nem remegve, gerincben élni, s gerincben meghalni. Ki tudja jobban, mint az idősebbek, mit jelent az emberek számára ez, ha nincs. Azt hirdették rólunk, nincs politikai öntudatunk, a sémák, a képletek szülöttei vagyunk. Cáfoljam, minek? .... Magunkon érezzük: csak a társadalmi szükséglet indíthat életrevaló ifjúsági mozgalmat, s indít ma is. ...

A szükség, a felelősség tudata hozta életre ezt a lapot is, melynek célja nem kétséges már: tömöríteni mindenkit, aki a tiszta szív híve, egységbe hívni mindenkit, aki tudja a mai ifjúság feladatát: vállvetve harcolni a politikai életében is az idősebb generációval, mely nem kevesebbért harcol, mint az ország igaz megújhodásának kiteljesedéséért, és tanulni teljes erővel, hogy hozzunk szégyent a fejlődésre, ha a harc csak a mi vállainkra nehezedik majd.” [24] 

Veretes mondatok, majdnem látnoki szavak. A további írások is rendkívül érdekesek a megjelenés időpontjának és a későbbi történések fényében. Román Károly Vihar és Nyírség című verse, Máté Imre Zörgessetek és megnyittatik vagy a Szent tehenek című verse.

A szent tehenek

Áll a vonat, a nyílt pályán kint vesztegel,
az indítóhoz nyúlni senki sem mer.
A szíveken vakhit és szent tisztelet ül,
aki morog is, csak a foga közül.
A mozdony rikolt, de még rikoltása sem mer
átbukfencezni a szent teheneken
Mert senki sem tudja, hogy mik is ezek, -
Tehénistenek-e vagy istentehenek.
Csámcsognak bambán, ravaszul hunyorognak,
s pár lépést tesznek előre, - holnap.
A tömeg ujjong, s csikordul máris a fék.
Rozsdás, nyikorog, de fordul a kerék.
Még el sem indul, a néhány hájas barom
újra csak ott fekszik a vágányokon.
S van még aki a sínre abrakot dob nekik!
Igaz, mások az ostort emlegetik!” [25] 
 

Az Egyetemi Ifjúság hasábjain folyt a vita az oktatás korszerűsítéséről, amiben minden kar igényei benne szerepeltek. A Petőfi Kör vitáin nagy számban megjelentek a hallgatók, létrejöttek új egyetemi vitafórumok a Jogi Karon a Hajnóczy Kör. A Bölcsészkarok is új vitafórumot tervezetek. Pezsgő hangulat volt az októberi napokban, mai furcsa módon nem érzékelhető sem a karok sem az egyetem hivatalos fórumain. Az egyetemi tanács október 19-i ülésén abszolút bagatell dolgokról tárgyal A Nagy Október megünnepléséről, és az egyetemi kiadványokról, ha mai szemmel az események ismeretében nézzük. Biztosan mondható, hogy forradalomra nem készültek az október első napjaiban. Az azonban biztos, hogy az október 6-i séta után megfogalmazásra kerültek bizonyos követelések. A Magyar Diákok kezdetű politikai röplap jutott el Szegedre október 10-e után. Ma már tudjuk, hogy a levelet, amiben ez a röplap szerepelt Román Károly írta szegedi joghallgató barátjának Alexa Helmutnak . (Román Szegeden kezdte tanulmányait a Jogi Karon, később iratkozott át az ELTÉ-re) A röplap „ a mostani oktatási rendszer szellemi nyomorékokat nevel. Tenni kényszerülünk. ... Felhívunk benneteket, hogy október 22-én lépjetek velünk egységesen sztrájkba az orosz nyelv fakultatívvá tételéért”. A MEFESZ megalakításában jelentős szerepe van ennek a levélnek. A szegediek felhívása az ELTE estében nem talált azonnal helyeslésre. Vita alakult ki a DISZ megreformálását akarók és az új diákszervezetet akarók között. Ebből azt a következtetést is levonták egyesek, hogy az ELTE hallgatói nem támogatják az új szervezetet. Ez azonban ebben a formában nem igaz. A bölcsészkarok ifjúsága október második felében változást akart, de vita volt arról, hogy ezt miképpen lehet elérni.

A leírt események is mutatják, hogy a forradalom kitörése előtt az ELTE különböző karain lázas viták folytak a változások szükségességéről, de a kiutat egyenlőre senki sem látta. Az egyetemi DISZ-szervezet, amely eddig nem sokban tudott hozzájárulni a változásokhoz megpróbált az események elé menni, nem sok sikerrel. Október 6. után felgyorsultak az események az egyetemen. Október 9-én az Egyetemi Színpadon ankétot rendeztek a fiatal értelmiség problémáiról, Lukács György vezetésével, ahol ugyancsak a megújulást követelték a résztvevők. Október 17-én a jogi karon tartottak gyűlést ahol már a követelések pontokba szedése is megtörtént. Az Egyetemi Ifjúság beszámolója szerint „A gyűlés a Hajnóczy Kör, a jogi kar vitafóruma alakuló ülésének nyilvánította magát és a következő határozatokat fogadta el:

1. Március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása
2. Az orosz nyelv és a szovjet jogi oktatás fakultatívvá tétele
3. A honvédelmi oktatás megszüntetése
4. Tiltakozás a középiskolás módszerek alkalmazás ellen az egyetemen.” [26] 

Ezek a követelések többnyire megmaradtak az egyetemi oktatás keretei között. Az ELTE hallgatói részt vettek a MEFESZ szegedi első ülésein, de nem csak ebben a szervezetben látták az egyetlen járható utat. A DISZ megreformálását is szorgalmazták elsősorban azért, hogy ne lehessen megbontani az egyetemi ifjúság sorait. Október 21-én az ELTE bölcsészkarain DISZ-értekezletet tartottak, és itt hivatalos fórumon először hangzottak el olyan követelések, hogy a nem szaktárgyakat (elsősorban az orosz nyelv, a marxista tárgyak, katonai ismeretek) fakultatívvá kell tenni, fel kell emelni az ösztöndíjakat, a kezdő tanári fizetéseket, javítani kell a kollégiumi ellátást – ezek egyetemi ügyek –, de követelik már Farkas Mihály felelősségre vonását is. Az ülés határozatot hozott a DISZ újjászervezéséről és egy új vitakör a Március 15-e Kör megalakításáról. A vitakört a MEFESZ és az újjáalakuló DISZ közös vitafórumának szánták. A bölcsészek mellett a jogi karon és természettudományi karokon is megindult hasonló vitafórumok szervezése. A fő központ azonban érthető módon a társadalomtudományokkal többet foglalkozó bölcsészkarokon volt. A Március 15-e Kör október 22-i alakuló ülése azonban átalakult a másnapi, a lengyel eseményekkel szimpatizáló tüntetés szervező ülésévé. A kb. 4-500 fős hallgatóság egyértelműen amellett foglalt állást, hogy részt vesz a tüntetésen, a szervezést a DISZ vállalta fel. A másnapi újságok közölték ugyan, hogy az Írószövetség elhatárolódik a tüntetéstől, de a bölcsészkaron mindez hatás nélkül maradt, mindenki készült a délutáni tüntetésre. A tüntetés gyülekezési helye a bölcsészkar épülete melletti Petőfi-szobornál volt. A bölcsészek úgy döntöttek, hogy nem néma tüntetést tartanak, hanem jelszavakkal vonulnak fel. Az egyetemen ezen a napon gyakorlatilag nem volt tanítás, a különböző gyűlések egymást követték. 12 órakor gyűlést tartottak az Egyetemi Színpadon, ahol az ELTE Pártbizottságnak az MDP Központi Vezetőségéhez írt levelét ismertették, s közben érkezett a hír, hogy az ELTE Rektori Tanácsa határozatot hozott, amelynek értelmében az ELTE oktatói részt vesznek a felvonuláson.

A Rektori Tanács október 23-i ülésén a következő határozatot hozta: „A rektori tanács foglalkozott az október 23-án délután 3 órára tervezett felvonulás kérdésével, és – mérlegelve a helyzet különféle oldalait – arra a meggyőződésre jutott, hogy bár a veszélyek, melyek ilyen tömegdemonstrációból szükségképp adódnak, reálisak, ennek ellenére az ilyen tömegtüntetést megakadályozni nem lehet, és ez nem is volna helyes. Az egyetemi, állami szervek ez irányú beavatkozása csak szakadást idézne elő a hallgatóság és az oktatók, illetve az egyetem között, és az egyetemet nehezen javítható helyzetbe hozná. Éppen ezért az egyetem rektori tanácsa azt tartja helyesnek, ha az egyetem állami, párt- és DISZ-szervei egyaránt részt vesznek ezen a megmozduláson, és igyekeznek befolyásukat úgy érvényesíteni, hogy a helyes követelések irányába hasson, és ne adjon teret sem jobb, sem bal felé semmiféle kilengésnek. Ezért a rektori tanács egyrészt helyesli azt, hogy a pártbizottság a megfelelő kari szervekkel való együttműködésben megszervezi ma déli 12 órakor a pártbizottság határozatainak ismertetését, és ilyen módon közreműködik a helyes közvélemény kialakításában, másrészt felkéri a dékánokat, biztosítsák a főgyűléseken és felvonuláson a hallgatók között minél több oktató részvételét, hogy ilyen módon is érvényesítsék józan befolyásuk a hallgatók véleményének kialakulására. A felvonuláson az egyetem vezetése – a rektorral az élén – részt fog venni.” [27] A rektori tanács a jegyzőkönyvek tanúsága szerint kemény vitában hozta meg döntését a részvétel ügyében. Nem az volt a gond, hogy a tanács tagjai nem értettek egyet a tüntetés követeléseivel, sokkal inkább az, hogy féltették hallgatóikat. Kiszámíthatatlan volt a hatalom reakciója, szinte mindenki tartott az ÁVH provokációjától és egy esetleges véres leszámolástól. Az államhatalom köreiben egyesek még mindig abban a hitben éltek, hogy be lehet tiltani a tüntetést, s amikor a Piros belügyminiszter ezt megtette, az ELTE vezetése a rektorral az élen a pártközpontba ment a betiltás feloldása végett. Ezt sikerült elérniük, így az eredeti terveknek megfelelően az egyetemi vezetőkkel az élen vonult fel az ELTE ifjúsága az október 23-i tüntetésen. A Bem-szobortól a hallgatók egy része a Kossuth térre vonult, kisebb csoportok azonban ott voltak rádiónál, a Sztálin-szobor ledöntésénél. 

Másnap hajnalban a bölcsészkaron elkészültek az első forradalmi röplapok, amelyek a pillanatnyi helyzetet tükrözték. Olyan követelések fogalmazódtak meg, hogy „A központi vezetőség és a kormány azonnal adja ki a Tüzet szüntess! jelszót az ÁVH-soknak... Szólítsa fel a kormány a szovjet csapatokat, hogy 24 órán belül hagyják el a főváros területét.” A forradalom november 4-ig tartó időszakában az adott politikai helyzetnek megfelelően az ELTE hallgatói és oktatói folyamatosan készítettek újabb és újabb röplapokat, amelyek tájékoztató jellegűek voltak. Az egyetemen gyakorlatilag október 24-től szünetelt az oktatás a rendkívüli helyzetnek megfelelően. Az oktatói kar és a hallgatóság is a kibontakozást várta, a követeléseinek teljesítését, és aktívan részt vett a forradalom budapesti eseményeiben, sokszor kezdeményezőként. A rendkívül átláthatatlan események közepette a bölcsészek és a többi kar hallgatói, oktatói olyan helyzetbe kerültek, hogy aktív résztvevői, alakítói lehettek az eseményeknek. Az események szereplőinek visszaemlékezései, a későbbi megtorlások során felvett jegyzőkönyvek tanúsága szerint az egyetemi hallgatókra az új államhatalom számított, a jól szervezett egyetemistákra az utca békéjének a helyreállítására szükség is volt. Ebben az ELTE hallgatói is jelentős szerepet játszottak. A forradalom lendületében október 25-én megalakult az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság a Műegyetem Bartók Béla úti kollégiumában. A feladata az egyetemi forradalmi bizottságok munkájának koordinálása, és a magyar egyetemek politikai képviselete. A bizottság országos diákparlament összehívását kezdeményezte, amelyre végül november 1-jén került sor. Október 26-án megalakult a bölcsészkaron is az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, (Pozsár István vezetésével) amelyben a kar hallgatói és oktatói is képviseltették magukat. Október 25-én tragikus esemény történt az egyetem életében. Az egyetem oktatóinak küldöttsége az Akadémia utcai pártközpontba ment, hogy az ELTE követeléseit átadja a pártvezetésnek és tárgyaljon azok megvalósításáról. I. Tóth Zoltán, a történettudományi kar dékánja – aki a közlekedési nehézségek miatt késve érkezett az egyetemre – csatlakozni kívánt a küldöttséghez és két másik oktatóval (Hanák Péter, Kató István) az Akadémia utcába sietett, a pártközpontnál kitört lövöldözésben életét vesztette.[29] (Tiszteletére emléktáblát állított a Kar a forradalom 50-ik évfordulóján a Múzeum krt 6-8, előcsarnokában, és az ő nevét viseli a Történeti Intézet legnagyobb előadóterme) A harcokban október 25-én és 26-án két bölcsészhallgató (Kováts Mária, Nimsz Béla) is életét vesztette. [30] A kar vezetését I. Tóth Zoltán halála után Varga János egyetemi docens, dékánhelyettes vette át, akit a karon működő Egyetemi Diákbizottság tagjának is megválasztottak. Október 28-án megalakult a bölcsészkaron a nemzetőrség, amely a rend fenntartását tartotta fő feladatának, de a szervezett egyetemista csoportot más feladatok ellátására is igénybe vették.

Az ELTE többi karai is szerepet vállaltak a forradalom védelmében, de a kezdeményező szerep elsősorban a bölcsészkar hallgatóira és társadalomtudományi képzésben részt vevő hallgatókra hárult. A jogi kar épületében is megalakult a nemzetőrség és fegyveres szolgálatot is láttak el a kar környezetében. Az egyetem vezetése ezekben a napokban, arra helyezte a hangsúlyt, hogy a hallgatóit és az egyetemet megvédje minden atrocitástól és terveket készítsen az elkövetkező időkre. A rendkívüli helyzetben, amikor a központi államhatalom sem tudott megfelelő instrukciókat adni, hatalmas felelősség hárult a rektorra és munkatársaira. Normális egyetemi munkára nem volt lehetőség, az utcákon zavaros volt a helyzet, az egyetem kollégiumaiban rekedt hallgatókról gondoskodni kellett, meg kellett oldani élelemmel való ellátásukat, megakadályozni minden atrocitást. Ennek a felelősségteljes feladatnak az egyetem és a Karok akkori vezetése megfelelt. Október 31-én összeült az ELTE Rektori Tanácsa, október 23-a óta először. A tanács tagjai egyhangúan úgy gondolták, hogy megszűnt jogcímük az egyetem vezetésére, ezért „A rektori tanács kimondja, hogy a forradalmi helyzet következtében megbízását megszűntnek tekinti, s ezennel lemond. Az egyetem vezetését a karokon alakított forradalmi bizottságok és az ezekből alakított összkari egyetemi forradalmi bizottság vegye át. A rektori tanács ugyanakkor kijelenti, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel támogatja a Forradalmi Bizottságokat munkájukban.” [31] Az ELTE Központi Forradalmi Bizottsága 1956. november 2-án alakult meg. [32] A rektori tanács lemondásával és a hozott határozattal gyakorlatilag legalizálta a kialakult helyzetet és elismerte a kari forradalmi bizottságokat. Ezen a napon és a következő napokban létrejöttek minden karon a bizottságok. Az ELTE oktatói ugyanekkor nyilatkozatot adtak ki „Egyetemi szabadságot” címmel, amelyet az Egyetemi Ifjúság és Magyar Nemzet közölt. Ebben a tanítás és a tanulás szabadságát, az egyetemi autonómia megteremtését, a tudományos fokozatok adásának az egyetemekre történő visszaadását, az egyetemi oktatás anyagi alapjainak a megteremtését, szabad ifjúsági szervezetek alakítását követelték. [33] Október 28-án megalakult a Jogi Karon a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága, amelynek több egyetemi oktató is tagja volt. A konszolidálódó helyzetben 1956. november 3-án ült össze a Budapesti Diákparlament a bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületében, ahol megválasztották az Országos Egyetemi Forradalmi Diákbizottságot, amelynek zömét a bölcsészkar diákjai alkották, de amelyet már nem mindenki fogadott el az egyetemi diákság legitim képviselőjének. A bizakodó hangulatban már készült, a közben napilappá alakult Egyetemi Ifjúság november 4-i száma, amelynek címlapján a „Megállt a szovjet áradat” címmel megjelenő cikk a Tökölön folyó magyar–szovjet tárgyalásokról tudósított volna, bízva abban, hogy ezek eredményesek lesznek. Tragikus tévedés volt.

A fegyveres harcot november 4. után az egyetemi nemzetőrség bölcsészkari egysége értelmetlennek látta és feloszlott. Az egyetem központi épületében lévő fegyveres csoport megpróbálkozott az ellenállással, de ennek sem volt értelme. [34] A központi épület és a Múzeum körúti épületek is több belövést kapott. November 4. után a tanítás szünetelt és csak 1957. februárjában indult újra meg. A pillanatnyi bénultság után a forradalomban jelentős szerepet játszók közül azok, akik nem kényszerültek emigrációra, újraélesztették az Egyetemi Forradalmi Bizottságot és a MEFESZ-t. A december 9-e utáni időszakban a MEFESZ működését fenn lehetett tartani, ennek a szervezetnek a vezetését aztán fokozatosan azok vették át, akik a kádári konszolidáció hívei voltak és 1957 májusára fokozatosan megszűnt létezni. Az újonnan létrehozott KISZ-be tömörítette a kormányzat az egyetemi ifjúságot is. Nem volt reális lehetőség arra, hogy egy független egyetemi ifjúsági szervezet fennmaradjon. Az egyetemen azonban még működtek a korábban létrehozott új szervek. 1956 novemberében gyakorlatilag kettős hatalom alakult ki az ELTE-n. Az egyetemen dolgozott az Egyetemi Forradalmi Bizottság és a Gazdasági Osztály Forradalmi Bizottsága, amely átszervezéseket, áthelyezéseket kezdeményezett. Mellette újra működni kezdett a Rektori Tanács. [35] A tanács 1956. november 26-án ült össze, ahol intézkedtek arról, hogy a minisztérium és az egyetemi személyzeti osztály káderanyagait ki kellett osztani, de egyéb intézkedések megtételére a tanács nem tartotta magát jogosultnak. [36] A Rektori Tanács a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 6/1956. (XI.12.) határozatának megfelelően a forradalmi bizottságokat tanácsadó testületként ismerte el. A karok közül legaktívabb – az ekkora már újra egyesített – bölcsészettudományi karon 1956. november 30-án került sor a végleges forradalmi bizottság megválasztására. A kari Forradalmi Bizottság elnöke Pais Dezső professzor, titkára Szabó Dénes docens lett. [37] Az Oktatási Minisztérium a szovjet beavatkozás után 1956. november 30-án hívta össze a felsőoktatási intézmények vezetőit. Világhy Miklós rektor beszámolója szerint [38] Kónya Albert kormánybiztos ígéretet tett az egyetemi autonómia megteremtésére és tiszteletben tartására, a hatáskörök decentralizálására, az egyetemi és kari tanácsok jogainak és szerepének a növelésére, a forradalmi bizottságokat az egyetemi vezetés munkáját kiegészítő politikai tanácskozó testületként jelölte meg. A rektorok közös nyilatkozatot tettek a tanácskozás után, miszerint addig nem indulhat meg az egyetemi munka, amíg a hallgatók személyi biztonságát illetően az egyetemek biztosítékot nem kapnak. Ekkor már történtek letartóztatások az ELTE hallgatói közül is. A Rektori Tanács ülésén határozatokat hoztak az egyetemi oktatás alapvető követelményeinek megteremtéséről és arról, hogy az oktatást 1957. január 7-én meg kell kezdeni, amennyiben garantálható a hallgatók személyes biztonsága és biztosítani tudják az épületek fűtését. [39] (A tanítás nem indult meg január 7-én.)

Az autonómia egyik jelentős megnyilvánulása volt, hogy a két bölcsészkar tanácsa 1956. december 7-i külön-külön tartott ülésén döntött arról, hogy a két kart egyesíti. [40] Az egyesített kar élére Kniezsa István professzor személyében dékánt is választottak. A karok egyesítését az Elnöki Tanács az 1957. évi 33. tvr.-rel erősítette meg. 1956. december 9-én a Kádár-kormány statáriumot hirdetett ki, a forradalmi bizottságok működése lehetetlenné vált. Az ELTE bölcsészkari forradalmi bizottsága reformbizottsággá, illetve rehabilitációs bizottsággá alakulva működését a következő évben is fenntartotta. Ez az időszak 1957 nyarán ért véget. Az egyetemi oktatók e bizottságokban igyekeztek fenntartani korábbi elképzeléseiket. A reformbizottság elsősorban a Világhy Miklós rektor nevével fémjelzett egyetemi autonómiatervezetet kívánta sikerre vinni, s ez a kezdeti időszakban úgy tűnt, hogy sikeres lesz. Az OM a tervezetet még országos vitára bocsátotta, de a megtorlások időszakában levették a napirendről, sőt később a Világhy ellen indított vizsgálatok egyik vádpontja lett, az „egyetemi autonómia felelőtlen felvetése”. Világhy Miklóst 1957. június 19-én írásbeli megrovásban részesítette Kállay Gyula művelődési miniszter, [41] majd nem sokkal később leváltották az ELTE rektori posztjáról.

Az ELTE hallgatói és oktatói ellen a forradalom leverése után szinte azonnal megindultak a különböző eljárások. Ezek főként a forradalomban és az ELTE életében is vezető szerepet játszó bölcsészkar hallgatóit érintették. Az ELTE 1957-es statisztikája szerint 316 hallgatóval kevesebb hallgató fejezte be az 1956/57-es tanévet, mindahány kezdte 1956 szeptemberében.. Ez a szám a forradalom után külföldre távozott, a forradalomban elesett és a forradalomban való részvétel miatt kizárt hallgatókat is jelenti. Az oktatói karból is többen távoztak külföldre. Azt, hogy a megtorlás során az eljárások alatt hány hallgatót és oktatót távolítottak el az egyetemről teljesen pontos adatok hiányában nem tudjuk. Adataink az elég hiányosan megmaradt azon iratokból származnak, amelyek a fegyelmi eljárások alatt keletkeztek. Ezekben sok esetben különböző számokat adnak meg, és a Művelődési Minisztérium a hozott döntéseket több esetben felülbírálta. Az adatok szerint 42 bölcsészhallgató ellen folyt eljárás (a kar létszáma ekkor 940 volt), ebből 29 hallgatót büntettek meg, közülük 16 főt zártak ki az ország összes egyeteméről, 4 főt az ELTE-ről, 2 főt ideiglenesen zártak ki, 5 fő szigorú megrovásban részesült, 2 fő szóbeli feddésben. [42] A bölcsészkar oktatói közül 15 fő ellen indítottak eljárást (az oktatói létszám 240 fő). Közülük 6 oktatót bocsátottak el azonnali hatállyal, 7 fő kapott írásbeli megrovást, 2 fő még az elbocsátás előtt távozott a karról. [43] A többi karon a megtorlás kevesebb hallgatót és oktatót érintett. Az ÁJK két oktatója ellen indult eljárás,( a külföldre távozottak e számban nem szerepelnek) a TTK-án ez öt oktatót érintett. A hallgatók közül az ÁJK-n 34 zömük levelező tagozatos hallgató, akik ellen a munkahelyük indított vizsgálatot és ennek következtében kellett egyetemi vizsgálatot is kezdeményezni) a TTK-án 9 hallgató ellen indítottak vizsgálatot. [44] Ezek a megtorlások 1957 június–július hónapokra lezajlottak, de néhány esetben a személyes bosszútól vezérelve elhúzódott 1958-ra is, és a Művelődési Minisztérium az utolsó elbocsátásokat 1958 augusztusában hagyta jóvá. Az elbocsátott hallgatók többsége a későbbiek során elvégezhette az egyetemet, az oktatók egy része a hetvenes–nyolcvanas években más egyetemeken folytathatta oktatói tevékenységét, jó néhányan az ELTE-re is visszakerültek már az 1960-as években is, de többen az 1980-as években. Teljes rehabilitálásukat az ELTE az 1990-es években tette meg, és 2006-ban az ELTE szenátusa ünnepélyes határozatban követte meg minden oktatóját és polgárát, akit 56-os szerepéért bármilyen bántódás ért.

A forradalom után az oktatás az állam- és jogtudományi karon és a természettudományi karon 1957. február 4-én, a bölcsészettudományi karon február 11-én kezdődött meg. Az ún. „konszolidáció” gyakorlatilag csak az 1957/58-tanévtől indult meg az egyetemeken. 1957 elején az egyetemen is létrejöttek az MSZMP egyes szervezetei, de térnyerésük a korábbi évek rossz tapasztalatai miatt nehezen ment. A MEFESZ fokozatos felszámolása megteremtette hatalom számára a lehetőséget az új, egységes ifjúsági szervezet a KISZ egyetemi szervezetének a megteremtésére. Az adott politikai körülmények között másra az egyetemek ifjúságának és tanári karának nem volt lehetősége. Az új helyzetben meg kellett találni azt az utat, amiben egy az ’50-es években kialakultnál jobb egyetemi struktúra és magasabb szintű képzés jöhessen létre. Az új kormányzat nem alkalmazta az egyetemeken a korábbi gyakorlatot, egy, a korszaknak megfelelő, a korábbinál szabadabb és tudományosabb egyetem kialakítására volt lehetőség. Ez persze közel sem jelentette az egyetemek hagyományos autonómiájának, és a tanszabadság teljes visszaállítását. 

Mint azt fentebb jeleztük a szétválasztott bölcsészkar egyesülését az új hatalom is jóváhagyta, így 1957-ben már ezen a karon indult újra az oktatás. Az 1954-ben az egyetemből kivált Lenin Intézet megszűnt, oktatási feladatait, oktatóit Karunk vette át. Megszűntek az egyetemi katonai tanszékek (1951-ben jöttek létre). Az 1953/54-ben létrehozott Újságíró tanszéket 1960-ban szűntették meg. Az ideológiai képzésre létrehozott, rektori irányítás alatt működő központi tanszékeket karokra telepítették. Karunk kapta, a dialektikus materializmus és logika tanszéket, a történelemi materializmus tanszéket, és a tudományos szocializmus alapjai tanszéket A politikai gazdaságtan tanszék egyelőre a Jogi Karon maradt. A európai népi demokratikus országok története és a Szovjetunió története tanszéket összevonták és újra Kelet-Európa Története Tanszékként működött. 1957 januárjától a képzési időt újra öt évre emelték.

A tanárképzésben újra következetesen a két szakos képzést vezették be, lehetővé téve az idegen nyelvvel való párosítást és a történelem-földrajz párosítást is. Tanári szak mellé nem tanárit is lehetett választani. Az új képzési rendszerben a negyedik és nyolcadik félév végén szigorlatot, a tizedik félév végén államvizsgát írtak elő. Az oktatók nagyobb szabadságot kaptak az előadások terén, lehetővé vált párhuzamos előadások tartása a szemináriumi választék kiterjesztése, a hallgatók számára választás lehetősége. Visszaállították a kötelező orosz tanulást, amelyet a negyedik félév végén kötelező vizsga zárt, utána szabadon lehetett más nyelvet tanulni.

Lehetővé vált, hogy a tudományos utánpótlás nevelésére egy szakos képzést is lehessen folytatni, erre a kar adhatott engedélyt, kiváló tanulmányi eredmény alapján. (A szakon tanulók 5%-a kaphatta ezt meg.) 1958-ban visszaállították az egyetemi doktori fokozat megszerzésének jogát. 

1961-ben új tanterv jelent meg és fokozatosan vezették be a hatvanas évek első felében. Természetesen ez is félig kötött, félig szabad tanterv volt. Félévenként meghatározták, hogy milyen tárgyakat kell felvenni és miből kollokválni, de lehetővé tette a szemináriumok és speciális kollégiumok szabad felvételét. Maximálta a heti óraszámot 22 órában, a 9. és a 10. félévben heti 10-ben. A legjobb hallgatók specializálódási lehetőségét öt százalékról tízre emelte. Speciális tanulmányok között pl. a történelem mellé levéltárat vagy tudományos szocializmust, a magyar mellé a finnugort. Valamelyest csökkent az un. általánosan kötelező (orosz, tud.szoc, politikai gazdaságtan, tört.mat.) óraszáma. Az oktatói szabadság a hirdetett előadásokban szabadabbá vált, de voltak tabunak számító témák tehát a teljes tanszabadság nem következett be. 1961-októberében jelent meg a III./1961. törvény az oktatási rendszerről, ennek folyományaként a 22/1962. törvényerejű rendelet a felsőoktatásról. Ez az intézmények igazgatásról, az oktatók kötelességeiről, az egyetemeken folyó kutatásról rendelkezett.

1963-ban változott a felvételi rendszere. Megszűnt származás szerinti megkülönböztetés, már nem kellett az 1938 előtti foglalkozást feltűntetni, de a fizikai dolgozók gyermekeit az azonos pontszám esetén előnyben kellett részesíteni. A növekvő létszámú korosztályokból egyre nehezebb volt az egyetemre bekerülni, meghonosodtak az olyan kifejezések, hogy helyhiány miatt elutasítva, előfelvételis stb. 

1967-ben a karon tanított szakokat három csoportba osztották: A), B), C) szakokat különböztetve meg.

A) szakok lettek a középiskolában tanított nyelv és irodalom, történelem, és a pszichológia.

A B) és C) szakokat a második vagy negyedik félév után lehetett dékáni engedéllyel és kiváló tanulmányi eredmény után felvenni.

B) szakok lettek a középiskolában nem tanított nyelvek, általános és alkalmazott nyelvészet, filozófia, pedagógia, művészettörténet, néprajz, régészet, ezek gyakorlatilag teljes képzési időt igényeltek, de az akkori álláspont szerint nem lehetett belőlük felvételizni, mert a középiskolában nem tanították őket.

C) szakokat az ötödik félévtől lehetett felvenni, mondván elég három éves képzési idő az elsajátításukhoz. Ide tartozott a könyvtár, levéltár, finnugor, tudományos szocializmus, történeti muzeológia, ukrán,eszperantó, népművelés

1969-ben a könyvtárat és a népművelést B) szakká nyilvánították.

Az 1967-es miniszteri utasítás 10 A), 20 B) és 8 C) szakot hagyott jóvá. Emellett lehetővé vált természettudományos szakok felvétele is igaz csak korlátozottan, matematika és biológiát pszichológiával, történelem, német, angol, francia, orosz mellé földrajzot lehetett felvenni. A szakválaszték növelése mellett a tudósképzés érdekében a speciális tanulmányok folytatását is lehetővé tették.

A szabadabb képzés azt is jelentette, hogy az un. A) szakokon is lehetővé vált a bölcsész oklevél megszerzése. A korábbi évtizedhez képest az is változás volt, hogy az államvizsgákon jóval nagyobb súlyt kaptak a szaktárgyak.

Az 1960-as évtized végén érezte úgy a kormányzat, hogy lehetőség van új szervezeti és működési szabályok megalkotására. 1969-ben jelent meg a művelődésügyi miniszter rendelete e tárgyban, majd még ugyanebben az évben megjelentek a tantárgyi irányelvek. Ezek alapján dolgozták ki a tanszékek az egyes szakok tanterveit, amelyet a kari tanácsok és az egyetemi tanács hagytak jóvá. Ezeket 1972-ben nyomtatásban is megjelentette a Kar. 

Kisebb módosításokkal két évtizedig meghatározta a kari képzés kereteit. Az egyes tantárgyak tartalmát a tanszékek folyamatosan korszerűsítették. 

A kari szervezet változásai

A konszolidáció évei alatt, korábban megszűntetett tanszékeket újra indítottak, -általános nyelvészet, fonetika, fokozatosan növekedett a tanszékek száma. A kezdeti negyvennégy hatvanra növekedet, de új szakok indítása, egyes szakok differenciálódása újabb szervezeti egységek felállítását eredményezte. Az egyes szakterületek munkájának összehangolására a 60-as 70-es évek fordulóján tanszékcsoportok kialakítását határozták el. Ekkor tíz tanszékcsoport alakult, amelyek működését 1972. január 1-el a Művelődésügyi Minisztérium is megerősítette. A tanszékcsoportok elnöke és titkára három évre kapott megbízást a dékántól. A létrejöttüktől kezdve viták tárgyává váltak, és mintegy tíz esztendőnek kellett eltelnie, hogy a végleges forma létrejöjjön. 1983-ban a tanszékcsoportokat A típusú és B típusúakra osztották. Az A) típusúakat alkották a szorosabban összetartozó tanszékek, a B típusúakat a többiek. 

A korszakban több változás is történt a tanszéki struktúrában. Ezt az oktatási és kutatási terület kiszélesedése és differenciálódása is indokolta. Az általános nyelvészeti és fonetikai tanszékből, Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék, a fonetikai laboratóriumból Fonetika Tanszék lett, a latin és a görög filológiai tanszéket 1967-ben egyesítették, majd nem sokkal később (1971) újra különválasztották. A korábban számmal ellátott I. és II. magyar nyelvtudományi tanszékből Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárástani Tanszék illetve Mai Magyar Nyelvi Tanszék lett.

Az I-IV. számú irodalomtörténeti tanszékből, Régi Magyar Irodalomtörténeti, Felvilágosodás és Reformkori Magyar Irodalomtörténeti, XIX. századi Magyar Irodalomtörténeti, XX. századi Magyar Irodalomtörténeti tanszék.

A filozófia tanszékek több változást is megértek a kádár korszakban. 1957-ben két tanszék létesült a Dialektikus Materializmus és Logika Tanszék, és Történelmi Materializmus Tanszék. Ezek 1966-ban Filozófia tanszék néven egyesültek, majd 1973-ban szétváltak Filozófia I, Filozófia II, Filozófiatörténet, Logika tanszékekre, 1982-ben Szimbolikus logika szakcsoport jött létre. Az ötvenes években száműzött szociológia 1966-ban alakult újjá csoportként a Filozófia Tanszék keretében, majd 1970-ben önállósult tanszékként, 1982-ben kivált a karból Szociológiai Intézet és Továbbképző Központ néven. 1957-ben jött létre a Tudományos Szocializmus tanszék, 1961-ben került a karra és lett tanszék a Politikai Gazdaságtan. Jelentős változások történtek a pszichológia szakterületén is. 1974-ben alakult a Fejlődés és Neveléspszichológia Tanszék, 1984-től Társadalom és Neveléspszichológia néven működött tovább. 1974-ben létesült a Kísérleti Pszichológia, 1984-ben a Személyiség és Klinikai Pszichológia Tanszék. 1980-ban Asszíriológiai Szakcsoport alakult, az Ókori (görög-római) történeti tanszéken. 1983-ban az Ókori keleti Történeti tanszék neve Egyiptológia tanszékre változott. 1957-ben Népvándorlás-és Középkori Régészeti Tanszék alakult, majd 1962/62-ben a három régészeti tanszéket összevonták vonták Régészeti Tanszék néven. 1958/59-től két Művészettörténeti Tanszék működött az I- és II. 1962-ben egyesítették őket. 1963-ban létesült a Közművelődési Szakcsoport, a Könyvtártudományi tanszéken. 1973-ban a Spanyol, 1979-ben a Lengyel, 1984-ben a Portugál Filológia tanszék, 1979 Germanisztika és Romanisztika tanszék létrehozására került sor. 1981-ben alakult újra Művelődéstörténeti tanszék. 1985-ben tíz tanszékcsoport működöt és két tanszéket a Neveléstudományit és Művelődéstörténetit nem sorolták tanszékcsoportba. Az oktatói létszám a szakok számának és hallgató létszám növekedésével együtt nőtt 1980-ban 477 főállású oktatója volt a karnak.

Karunk ebben a korszakban is a magyar felsőoktatás egyik legjobb kara volt szinte minden tekintetben. Oktatóinak tudományos minősítése, eredményei kiemelkedőek voltak, a hallgatók a különböző tudományos konferenciákon a bölcsészkarok között kiemelkedő eredményességről tettek tanúbizonyságot. A felvételik eredményei, a karra történő bejutás mind alátámasztják a mondottakat. Mindezt korántsem ideális körülmények között sikerült elérni. A Piarista közbe karunk kényszerből került, az épület nem egyetemi célokra épült, a növekvő hallgatói létszám az épület kereteit kinőtte az 1970-es évek közepére A hallgatói létszám folyamatosan 3-4000 fő között mozgott. A megoldásra több terv is készült, de ezek realizálására a Kádár korszakban nem került sor. Az 1970-es évek végtől készültek tervek, arra az esetre, amikor a Természettudományi Kar kiköltözik a Trefort kertből. Erre azonban a rendszerváltozásig várni kellett. Az égető helyhiányt átmeneti megoldásokkal igyekeztek enyhíteni, így került sor a Pszichológiai Intézet átköltöztetésére az Izabella utcába, átmenetileg néhány tanszék a Szerb utcában kapott helyet, de használta a kar a Pollack Mihály téri Festetics palotát (ma Andrássy Gyula Egyetem), de órákat tartottak a Ludovika épületében is. 

A hallgatóság

A kádár korszakban a tervgazdálkodás időszakában az egyetemi hallgatók létszáma is hosszú távú tervezés alapján dőlt el. A karon az elsőévesek száma a nappali tagozaton 3 - 400 körül volt, ehhez az esti és a levelező tagozatosok kb. 100 fős létszáma társult. Átlagban három-négyszeres volt a túljelentkezés aránya, de ez szakonként változó volt. 1982/83-ig a felvételi során 20 pontot lehetett elérni, 10 pontot lehetett hozni a gimnáziumból és 10 pontot lehetett szerezni. Általában 19-20 ponttal lehetett a karra bekerülni. 1982/83-tól a felvételin összesen 120 pontot lehetett szerezni, 60 pontot hozhattak a felvételizők, és 60-t szerezhettek. Egészen 1988-ig lehetősége volt a művelődésügyi miniszternek a fellebbezések során még hallgatókat felvenni az egyes intézményekbe. 1988-tól már csak jogszabálysértés esetén lehetett fellebbezni. A kormányzat továbbra is előnyben kívánta részesíteni az un. fizikai dolgozók gyermekeit. Azonos pontszám esetén őket kellett első helyen felvenni. A hátrányuk ledolgozását a Studium Generale keretében kívánta megoldani a kormányzat. Ezek egyetemi előkészítők voltak, ahol egyetemi hallgatók segítették a hátrányos helyzetű középiskolások felkészítését az egyetemi felvételire. A munkás-paraszt származású hallgatók aránya azonban ennek ellenére csökkent, ami a korszak ideológiájával nem fért össze. 1973-ban az MSZMP KB határozatot hozott, hogy a tehetséges szakmunkások egyetemre mehessenek. Az üzemek által kijelölt szakmunkások egy éves előkészítő tanfolyamok sikeres elvégzése után felvételt nyerhettek egyes egyetemekre. Ez karunkat is érintette. 1976-tól tanulhattak un. SZET-es hallgatók karunkon. A tapasztalatokat tíz év után 1986-ban értékelték, s azt kellett konstatálni, hogy az erőfeszítés ellenére a bölcsészkaron a fizikai dolgozó származású hallgatók aránya csökkent, az összes hallgató 26%-a volt. A rendszerváltozás előszeleként 1988-ban változtatták meg a felvételi rendszert úgy, hogy minden korábbi kedvezményt, párt és állami beavatkozási lehetőséget kizártak. 

Az 1957-től megszervezett egységes ifjúsági szervezet a KISZ a karon is létrehozta szervezeteit. A párt és a KISZ is igyekezett vonzóvá tenni programjait a hallgatóság számára, és merőben más módszerekkel akarta ezt elérni, mint elődjei. Az is tény azonban, hogy más szervezetek alapítására nem volt lehetőség 1988-ig. A társadalomtudományokkal foglakozó hallgatókat, azonban nem lehetett elzárni különböző hatásoktól. Az 1960-as évek végén ha nem is a nyugat európai mozgalmakhoz hasonló mértékben de, a hallgatóság karunkon is változásokat próbált elérni. Ennek lehetősége akkor, a kari KISZ vezetésének a megszerzése lehetetett. Új KISZ vezetőséget választottak, amelyik új elképzeléseket próbált megvalósítani, de ezeket már nem tudta tolerálni a hatalom, egy év után távozniuk kellett a kari szervezet éléről. A bölcsészhallgatók részesei voltak az 1972-es és az 1973-as március 15-i rendszer elleni un. „nacionalista” zavargásoknak. Azt is hozzá kell tenni persze, hogy közben élték az egyetemi hallgatók mindennapi életét. 

Az 1972-73-as tapasztalatok után kezdték kialakítani a hallgatói képviseletek rendszerét, és megszervezni a rendszeresen összeülő ifjúsági parlamenteket, amelyek fokozatosan formálissá váltak, kivéve talán az utolsó 1988-as parlamenteket, amelyek már, a rendszerváltozás jegyében zajlottak.

A kari hallgatóság számára mindig nagy jelentősége volt a hallgatói tudományos munkának. A diákköri mozgalom egyik alapítója volt az ELTE bölcsészkara. A kádár korszakban is lehetőség volt arra, hogy a tehetséges hallgatók kiemelkedjenek, és magas szintű tudományos tevékenységet folytassanak. A diákkörök igen sikeresen szerepeltek az országos konferenciákon, gyakorlatilag ötven éve őrzi Karunk vezető helyét a humántudományok körében. 

1988 őszén már érezni lehetett a változások kezdetét, a Rektori Konferencia az ELTE aulájában alakult meg, az ifjúsági parlamenteken a hallgatók új követeléseket fogalmaztak meg. Megalakult az első független ifjúsági mozgalom /FIDESZ) amelynek tagjai között bölcsészek is voltak, rendkívül intenzív munkát fejtett ki az átalakult hallgatói képviselet. A kar hallgató kezdeményezői és résztvevői voltak az első hallgatói tüntetéseknek, és kezdeményezői a független országos hallgatói érdekképviselet létrehozásának. 1989-ben gyakorlatilag megszűnt az MSZMP beleszólása az egyetemi ügyekbe, fokozatosan visszaállt illetve megszületett az egyetemi autonómia. A kar életében jelentős változások történtek. A megszűnő Politikai Főiskola épületét és kollégiumát a Bölcsészettudományi Kar kapta meg, 1990-ben a Germanisztika – Romanisztika Tanszékcsoport Német részlege és az Anglisztika Tanszékcsoport, valamint a Pedagógia Tanszékcsoport költözött az Ajtósi Dürer sorra. A Kar ugyancsak megkapta a Pest megyei Pártbizottság épületét, az Amerikai út 96. számban, ahol a Francia Tanszék elhelyezése történt meg. Ez a kar elhelyezési gondjain időszakosan enyhített, de egyben széttagoltabbá tette a Kart. Immáron Budapest öt egymástól jelentős távolságban lévő pontján voltak tanszékek, napközbeni utazásokra kényszerítve a hallgatókat oktatókat. Az épületek nem egyetemi oktatásra épültek, ez további nehézségeket okozott. A rendszerváltozás egyben azt is jelentette, hogy azokat az épületeket, amelyek egyházi épületek voltak 1950 előtt az egyházak jogos tulajdonukként visszaigényelték. A Kar központi épületét a Piarista közben a katolikus egyház visszaigényelte. A helyzet megoldását a Lágymányosi természettudományi campus építése oldhatta csak meg. Különböző okok miatt ez azonban késett.

Változások az oktatás szerkezetében

Karunk kezdeményezője és vezetője volt annak folyamatnak, amely az oktatás és a képzés teljes átalakítását tűzte ki célul. A reform lényege egy szabadabb képzési rendszer, az egy szakos képzés lehetőségének a megteremtése, új tanulmányi és vizsgaszabályzat életbeléptetése, annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy a hallgatók szabadon ütemezhessék, tervezhessék tanulmányaikat. A kar létrehozta új szerkezetű képzését megteremtette a tanegységrendszert, színesebbé tette tanulmányi kínálatát, és felvállalta az ütközést a modernebb, jobb képzés érdekében az akkori kormányzattal. Az 1990-92 közötti évek a mozgalmasan teltek, új dékáni vezetés , erős, érdekeit keményen érvényesítő hallgatói önkormányzat, pezsgő egyetemi élet. A kialakított reformokat és bevezetésük gyorsaságát azonban az oktatási kormányzat nehezen tolerálta. A sokszori ütközés végül a dékáni vezetés leváltásához vezetett, de a kar meg tudta őrizni a reformok szellemében újjáalakított oktatási rendszerét. Az 1993-ban elfogadott felsőoktatási törvény visszaadta a tudományos fokozatok adásának jogát az egyetemeknek. Karunkon viharos gyorsasággal jöttek létre a doktori iskolák és indult meg a PhD-képzés a 90-es évek közepén.

[1] Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának története 1635-1985. szerk Diószegi István Bp. 1985. 9-10. p. (Továbbiakban ELTE BTK története 1635-1985)
[2] Matricula Universitatis Tyrnaviensis 1635-1701. szerk: Zsoldos Attila, Bp. 1999. (Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem történetéből 11. ) X. táblázat
[3] Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története 1635-2002. szerk. Szögi László Bp. 2003. 37-38. p.
[4] i.m 40.p (továbbiakban ELTE története 1635-2002)
[5] i.m. 39.p.
[6] Szentpétery Imre: A Bölcsészettudományi Kar története 1635-1935. A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Története IV. kötet Bp., 1935 28. p.
[7] Szentpétery i.m. 29. p.
[8] Szentpétery i.m. 37. p.
[9] Szentpétery i.m. 151. p.
[10] Szentpétery i.m. 371. p.
[11] Szentpétery i.m. 463. p.
[12] ELTE BTK története 1635-1985. 57. p.
[13] Szentpétery i.m. 559. p.
[14] Szentpétery i.m 629. p.
[15] ELTE története 1635-2002. 275. p.
[16] ELTE BTK története 1635-1985 86. p.
[17] ELTE története 1635-2002 215-316. p.
[18] ELTE története 1635-2002 318. p.
[19] ELTE története 1635-2002 323. p.
[20] Egyetemi Ifjúság 1956. április 18.
[21] Beck Tibor-Germuska Pál: Forradalom bölcsészkaron Bp. 1997. 21. p.
[22] Világhy Miklós rektori székfoglalója = Eötvös Loránd Tudományegyetem értesítője 1955/56. 27. p.
[23] Beck-Germuska im. 25. p.
[24] Tiszta szívvel 3. p.
[25] Tiszta szívvel 10. p.
[26] Egyetemi Ifjúság 1956. október 17.
[27] ELTE Levéltár Rektori Hivatal 1/i 1956. 6. doboz
[28] 1956 plakátjai és röplapjai. Bp. 1991. szerk. Izsák Lajos – Szabó József – Szabó Róbert 53. p.
[29] Hanák Péter: Szobrok - Töredék fiaimnak. = Ragaszkodás az utópiához. Bp. 1992. Liget 51-56. p.
[30] Beck – Germuska im. 80-81. p.
[31] ELTE Egyetemi Levéltár Rektori Hivatal 1/i 6. doboz 1956. okt. 31-i. ülés
[32] ELTE Egyetemi Levéltár Rektori Hivatal Iratai 1/i. 6. doboz. 1956. november 2-i ülés
[33] Beck – Germuska i. m. 105-106. p.
[34] Beck – Germuska i.m. 119. p. Román Károly visszaemlékezése
[35] Beck – Germuska i. m. 128. p.
[36] ELTE Egyetemi Levéltár Rektori Hivatal Iratai 1/i. 6. doboz 1956. november 26-i ülés, illetve annak határozatai ELTE Levéltár I/b. kötet
[37] ELTE Egyetemi Levéltár Rektori Hivatal iratai 1/i. 6. doboz Jegyzőkönyv az ELTE BTK Forradalmi Bizottságának megválasztásáról.
[38] ELTE Levéltár Rektori Hivatal Iratai 1/i. 6. doboz Rektori Tanács 1956. december 3-i ülésének jegyzőkönyve
[39] U.o.
[40] ELTE Egyetemi Levéltár 9. a. NYIK Kari tanácsülési jegyzőkönyvek 1. doboz 1956. dec. 7., 10.a. Történettudományi Kar, Kari tanácsülési jegyzőkönyvek 1. doboz 1956. dec.7.
[41] ELTE Egyetemi Levéltár I/h. Fegyelmi ügyek Tanári ügyek 2. doboz 1957
[42] Beck – Germuska im. 183. p.
[43] U.o. 182. p.
[44] ELTE Egyetemi Levéltár I/h. Fegyelmi ügyek 2. doboz