Egy új, átfogó kutatás, amelyet M. Virág Zsuzsanna, Siklósi Zsuzsanna (Régészettudományi Intézet) és munkatársaik vezettek, arra vállalkozott, hogy interdiszciplináris módszerekkel vizsgálja a Kárpát-medence kora és középső rézkori fémművességének regionális kapcsolatrendszerét és technológiai hátterét. A kutatócsoport modern archeometriai vizsgálatokat végzett a Dunántúlon és Közép-Magyarországon előkerült kora és középső rézkori réztárgyakon. Ólomizotóp- és kémiai összetétel-vizsgálatok segítségével keresték a választ arra a kérdésre, hogy honnan származott a tárgyak nyersanyaga.
A Kárpát-medence, Európa szívében elhelyezkedve, kulcsfontosságú szerepet játszott a fémművesség technológiájának kontinensen való elterjedésében. A korai és középső rézkor (i. e. 4500–3700) különösen gazdag volt rézleletekben, melyek formai változatossága alapján a régészek régóta sejtették, hogy a térség két különböző fémművességi központhoz tartozhatott. A régóta fennálló elmélet szerint, míg az Alföld közösségei a délkelet-európai (balkáni) fémművességi körhöz kapcsolódtak, addig a Dunántúl és Közép-Magyarország inkább Közép-Európához kötődött. Ez a feltevés azonban eddig nagyrészt a tárgyak formai (tipológiai) hasonlóságain alapult, természettudományos bizonyítékok nélkül.
Az eredmények látványosan igazolták a régészeti elméletet, sőt, tovább is finomították azt. A vizsgálatok kimutatták, hogy a Dunántúlon talált, jellegzetes közép-európai típusú tárgyak – mint például a zalavári rézkorong vagy a magyaregresi kincslelet híres szemüveg alakú spirálcsüngői – nyersanyaga nem a Balkánról származott. Ehelyett a réz nagy valószínűséggel az Északnyugati-Kárpátok (a mai Szlovákia területe) érclelőhelyeiről, például a Špania Dolina (Úrvölgy) környéki bányákból származott. Ezzel megdőlt az az elképzelés, hogy a Dunántúl fémművességi központja a Kelet-Alpokban lett volna;
a kapcsolatok egyértelműen észak felé mutattak.
A kutatás a középső rézkorban (i. e. 3900–3700) egy fontos technológiai váltást is azonosított. Ekkor jelentek meg az új típusú, ún. Vinča-típusú laposbalták, amelyek már nem nagy tisztaságú rézből, hanem arzéntartalmú rézből készültek. Ez újfajta rézércek, a fakóércek feldolgozását jelenti, amely keményebb, tartósabb eszközök készítését tette lehetővé. Ezen új tárgyak nyersanyaga továbbra is az Északnyugati-Kárpátokból, valamint újonnan bevont forrásokból, az Északkelet-Magyarországon (Mátra, Rudabánya) és a Bihar-hegységben (Románia) található lelőhelyekről származhatott.
A tanulmány talán legjelentősebb eredménye a helyi fémművesség eddigi legkorábbi, egyértelmű bizonyítékainak azonosítása a mai Magyarország területén. A kora rézkori (i. e. 4350–3900) településeken (Budapest-Dobogókő utca és Győr-Szabadrétdomb) agyag fúvókatöredékeket, úgynevezett tuyèreket találtak. Ezek az eszközök elengedhetetlenek voltak az olvasztáshoz vagy újraolvasztáshoz szükséges magas hőmérséklet eléréséhez, bizonyítva, hogy
a helyi közösségek ismerték és alkalmazták a kohászati technológiát.
Ezt támasztja alá egy későbbi, középső rézkori lelet is: egy Zalavár-Mekenyén talált olvasztótégely. A tégelyben talált salakmaradvány ólomizotóp-összetétele pedig megegyezett az északnyugati-kárpáti rézércekével, ami perdöntő bizonyíték a helyi feldolgozásra. Mindez azt mutatja, hogy az Északnyugati-Kárpátok területén már a rézkor kezdetén egy, a balkánitól eltérő, önálló, helyi nyersanyagforrásokra épülő fémművességi kör alakult ki, ahol a helyi közösségek már i. e. 4350 körül elsajátították a fémolvasztás és -feldolgozás technológiáját, ez pedig már a bányavidékektől távolabbi, dunántúli és közép-magyarországi területekre is eljutott.
kép: Agyag fúvókák (ún. tuyèrek) Budapest-Dobogókő utca és Győr-Szabadrétdomb kora rézkori településeiről (forrás: M. Virág et al. 2025, fig. 3.).