A kiemelkedő tudományos munkásságukat egy doktori műben összegző, eredményeik egy kiemelt részét pedig sikeresen megvédő kutatók vehették át az MTA Székház Dísztermében a rangos cím megszerzését igazoló oklevelet 2026. március 5-én. Idén az ELTE BTK nyolc oktatója részesült ebben a megtiszteltetésben. Szívből gratulálunk a kinevezetteknek!

Az ELTE BTK új akadémiai doktorai:

Ablonczy Balázs akadémiai doktori értekezésének erényei az impozáns forrásbázis (francia és magyar nyelvű, sok esetben eddig ismeretlen forrásanyag), a jól strukturált, világos érvelés és az olvasmányos, közérthető stílus, amelyek lehetővé teszik a kutatási eredmények széles körű disszeminációját. Továbbá az az innovatív megközelítés, mely a cselekvő szereplőkre fókuszál, és a magyar–francia viszony kis felbontású epizódjaiból épít nagy felbontású képet. Ennek köszönhetően olyan új témákat és aspektusokat is alaposan ismertet a szerző, melyek a hagyományos megközelítésekből hiányoznak (ilyenek a magyar munkamigráció nyomán létrejött közösségekkel összefüggő konfliktusok, a frankofónia, annak orgánumai és a frankofón csoportok, a „magyar ügy” francia támogatásának módszerei és motivációi vagy a párizsi világkiállításon való magyar megjelenés). Értekezése a diplomáciatörténet modern nemzetközi áramlataihoz csatlakozva két szempontból is túlmutat a diplomáciatörténet hagyományos politikai fókuszán: egyrészt szélesebb társadalmi, művelődéstörténeti politikai és gazdasági keretbe helyezi a magyar–francia kapcsolattörténetet, másrészt személyes és közösségi szinteken is vizsgálja. Nemcsak a múlt eseményeit tárja fel, hanem hosszú távú hatásaikat is elemzi, így azt is érzékelteti, hogyan hatott a két világháború közötti magyar–francia kapcsolat a későbbi évtizedek politikai, jogi és kulturális folyamataira.

Czajlik Zoltán akadémiai doktori értekezésének legfontosabb részei a régészeti lelőhelyek morfológiai és régészeti értelmezési lehetőségeit tartalmazó fejezetek, amelyekben a szerző a települési és temetkezési régészeti lelőhelyek típus és korszak szerinti elemzését végzi el. Dolgozatát az adatgazdagság és a levont következtetések megbízhatósága jellemzi. Megfigyeléseit, eredményeit minden esetben történeti-régészeti összefüggésben ábrázolja, és bőséges példákkal illusztrálva ágyazza be a nemzetközi, azon belül a Kárpát-medencei légirégészeti kutatásokba. Rendkívül hasznosak azok az elemzései, amelyek a különböző korú védművek morfológiai sajátosságait tisztázzák, miközben következtetéseket von le az egykori utak és a települések egymáshoz való viszonyáról, ezen belül a sáncok, földvárak helykiválasztásáról, kialakításáról. Az értekezés tudományos hozadéka túlmutat egy kizárólag módszertani fókuszú munka keretein, és érdemi hozzájárulást jelent a régészeti értelmezés tágabb elméleti diskurzusához is. A technológiai fejlődésből fakadó kettős tendencia – a tradicionális és az új technikák közötti dinamikus viszony –, valamint a távérzékelési eljárások integrált, egymást kiegészítő és értelmező alkalmazásának immár bevett gyakorlata a disszertációban számos konkrét példán keresztül érvényesül. Különösen időszerű a hosszú távú légirégészeti kutatások gyakorlati alapú ismeretanyagának összegzése és a technológiai továbblépést megalapozó tipológiai rendszer kidolgozása.

Kuna Ágnes akadémiai doktori értekezése bemutatja és összegzi a nyelvészeti kutatások helyét az egészségügyi kommunikáció vizsgálatában. Az orvos-beteg kommunikációt változatos elméleti és módszertani arzenált felvonultatva elemzi, elsősorban az orvos és beteg közti kapcsolatépítésre és tudásmegosztásra fókuszálva. Hangsúlyt helyez a multimodális kommunikáció fontosságára, kiemelve a verbális és nem verbális elemek együttes szerepét az orvos-beteg interakciókban. Ugyanakkor a közös tudás és reflexió fontosságát is hangsúlyozza, elemezve a közös alap kialakításának módozatait és a metapragmatikai tudatosság szerepét a hatékony orvos-beteg kommunikációban. Az értekezés több szempontból is új eredményekkel gazdagítja a hazai orvos-beteg kommunikáció kutatását. A funkcionális pragmatika alkalmazása az orvos-beteg interakciók elemzésére úttörő jellegű. Az empirikus elemzés rávilágít arra, hogyan működnek a diskurzusszabályozó tényezők a konzultációk során, és hogyan járulnak hozzá a hatékony kapcsolatépítéshez és tudásmegosztáshoz. Az attitűdvizsgálat eredményei segítenek megérteni, hogyan látják a betegek és az orvosok a különböző kommunikációs stratégiákat. A multimodális vizsgálat során felhasznált videóanyagok elemzése fontos információkat szolgáltat a nem verbális kommunikáció és a pragmatikai tényezők kapcsolatáról. Az értekezés fontos és érdekes adalékokkal szolgál a spontán, illetve a tervezett orvos-beteg interakciók közötti különbségek vizsgálatához is.

Péri Benedek akadémiai doktori értekezése a perzsa-török költészet emblematikus műfajára, a gazelre összpontosít. E műfaj szigorú formai követelményei kiemelkedő kreativitást és mesterségbeli tudást igényelnek, miközben az ismétlődés elkerülése érdekében gyakori az imitáció és a parafrázis alkalmazása. A disszertáció az oszmán szultán, I. Szelim perzsa nyelvű dívánjának kritikai kiadásán túlmutatva, a gazel műfaján keresztül a korabeli török irodalomtörténeti, társadalmi és eszmetörténeti összefüggéseket is feltárja. Az életrajzi források összegyűjtésével és az imitációs hálózatok elemzésével a szerző tisztázza a korabeli értelmiség kapcsolati viszonyait, meghaladva korábbi kutatásokat. A török irodalomtudományban az imitáció vizsgálata mindeddig háttérbe szorult, a mű tehát ebből a szempontból is új tudományos megközelítést nyújt. Az imitáció során az alapverset a költő új összefüggésbe helyezve arra törekedett, hogy ne csak új, hanem magasabb szintézist is létrehozzon, kivíva ezzel a versengésben részt vevők elismerését. A dolgozatban visszatérő elemként jelenik meg a mundus significans fogalma a gazelek olyan komplex jelkészletére utalva, amely a versben meglévő, első pillanatban is felismerhető szimbólumok és motívumok mögött áll. Részletes elemzései és az intertextuális kapcsolatok feltárása révén a dolgozat nemcsak egy irodalmi hagyományt térképez fel, hanem módszertani mintát és új elméleti alapvetést kínál a további kutatásokhoz is, ezzel nemzetközi jelentőségű előrelépést hozva a területen.

Rebrus Péter kiemelkedő szakmai színvonalú akadémiai doktori értekezésének célja a magyar nyelvben megfigyelhető olyan fonológiai mintázatok részletes elemzése, amelyek a CV-struktúrát (azaz a prozodikus szerkezetet) érintik, és amelyek egyszersmind a paradigmatikus viszonyokból következnek (azaz a hagyományosan toldalékolásnak nevezett műveletekhez kötődnek). A dolgozat központi fogalma a gradualitás, de a toldalékolt alakok elemzései kiterjednek az olyan fontos jelenségekre is, mint a variabilitás (ingadozás, váltakozás) és a defektivitás (hiány). Egymásra épülő, alapos és kifinomult elemzéseiben a szerző azok mellett a holisztikus szemléletű, paradigmaalapú, analógiára támaszkodó (top-down), szabályok helyett mintázatokkal operáló leírások mellett kötelezi el magát, amelyek az utóbbi évtizedekben váltak egyre inkább meghatározóvá a morfológiában és a morfofonológiában. A szerző meggyőzően mutat rá arra, hogy a vizsgált mintázatok – azon túl, hogy összetettek, és hogy különböző általánosítási szinten ragadhatók meg – graduálisak, azaz a tövek és a toldalékok megfelelő sorrendezesévél graduálissá tehetők, valamint hogy a gradualitás instabil helyzete a teljes szóalakok közötti hasonlósági és gyakorisági viszonyok alapján határozható meg. Ahogy az is lényeges belátása az értekezésnek, hogy a váltakozás ugyancsak az analógiás vonzás, mégpedig több, egymásnak ellentmondó, de hasonló erősségű vonzásnak az eredményeként értelmezhető, továbbá hogy a defektivitás jól magyarázható a paradigma hiányos lefedésével.

Sipos Balázs akadémiai doktori értekezése korábban nem ismert gazdagságú képet fest a két világháború között Magyarországon láthatóvá vált Amerikáról, és nagymértékben hozzájárul a magyarországi USA-kép történeti alakulásáról szerzett ismereteinkhez. A munka fogalmilag pontos, hermeneutikailag érzékeny, empirikusan pedig megalapozott. Bemutatja, hogy az USA-kép és az antiamerikanizmus is nagyrészt nyugat-európai kulturális transzferként érkezett Magyarországra. Feltárja, hogy az 1930-as években miként polarizálódtak az Egyesült Államokról alkotott vélemények. Beazonosítja az Amerika-ábrázolás legfontosabb toposzait. Rámutat arra, hogy azt, amit az első világháború előtt kozmopolitizmusként írtak le, utána amerikanizációként jellemezték. Rávilágít arra is, hogy a különféle médiumok Amerika-ábrázolása összefüggött az antiszemitizmussal vagy annak hiányával. Cáfolja azt a nézetet, hogy a modern polgári társadalom és a történeti nemzeti középosztály kultúrafogyasztása élesen elkülönült volna egymástól. Az értekezés fontos része az amerikanizáció és a női szerepek változása közötti viszonnyal foglalkozó korabeli diskurzusok vizsgálata is, amiből kiderül, hogy az Amerika-ellenesség fő forrása nem más, mint a jogkiterjesztés ellenzése.

Szécsényi Endre akadémiai doktori értekezésének legfontosabb állítása szerint a modern értelemben vett „esztétikai beállítódás” vagy „esztétikai érzékenység” mint újszerű szemléletmód és tapasztalati forma elsőként a brit kulturális nyilvánosság közegében jelent meg a 17. század második felétől a 18. század első harmadáig terjedő időszakban. A szerző e tapasztalati komplexum „kidolgozásának” folyamatát az „esztétikai” (vagy későbbi kifejezéssel: az esztétikum) „feltalálásának” nevezi, hangsúlyozva, hogy a disszertációban tárgyalt szerzők – Lord Shaftesbury, Joseph Addison, Richard Steele, Francis Hutcheson és George Berkeley – egy precedens nélküli, ténylegesen új látásmód kidolgozására és leírására tettek kísérletet változatos műfajú írásaikban. A disszertáció eszmetörténeti vizsgálódásainak legfőbb tudományos eredménye az, hogy a megrajzolt kép alternatívát kínál a hagyományos esztétikatörténeti narratívákkal szemben, amelyek az elemzett „proto-esztétikai” fejleményeket pusztán a később beérő eszmetörténeti folyamatok előtörténeteként vagy előképeként kezelik. Mi több azzal, hogy az esztétikai érzékenység létrejöttét a gustus spiritualis és a spirituális gyakorlatok (jezsuita) teológiai hagyományaihoz köti, jóval korábbi ponton jelöli ki az „esztétikai” felemelkedéséről szóló történet lehetséges kezdetét, mint az általánosan elfogadott esztétikatörténeti magyarázatok. Az értekezés nagy filológiai alapossággal és felkészültséggel megírt, a szakirodalom széles körű ismeretén alapuló, invenciózus szakmunka, amely plasztikus és meggyőző képet nyújt tárgyáról: a természeti hangoltság új praxisokat és életgyakorlatokat teremtő, dinamikus gondolati alakzatainak megjelenéséről, illetve az előzményként szolgáló korábbi eszmei alakzatok átkonfigurálódásáról.

Zsadányi Edit akadémiai doktori értekezésében azt a kérdést vizsgálta, hogy az „alárendelt” fogalma – amit eredetileg Gayatri Chakravorty Spivak filozófus dolgozott ki az 1980-as években – hogyan adaptálható irodalmi művek értelmezésére, és ehhez döntően 20–21. századi magyar elbeszélő műveket hívott segítségül. Az értekezés feladatául tűzte ki, hogy az alárendelt problémáját részletesen áttekintse, választ keressen a „szóra bírható-e az alárendelt?” kérdésre, továbbá hogy az így kapott eredmények fényében megkérdőjelezze az eredeti spivaki tézis pesszimista konklúzióját, és amellett foglaljon állást, hogy az alárendelt, habár korlátozottan, de szóra bírható. Az értekezés számos tudományos eredményt mondhat magáénak: az alárendelt fogalmának középpontba állításával a hazai irodalomtudományos diskurzusban újszerűnek számító fogalmakat vezet be, továbbá egyéni keretbe helyezve kérdez rá a kultúratudományos inspiráció irodalmi művekben tetten érhető potenciáljára. Eredeti megközelítésmódja következetesen ötvözi a posztklasszikus feminista narratológia, a posztmodern szubjektumelméletek, valamint a kortárs ideológiakritikai orientáltságú kultúratudományos megközelítések módszertanait, valamint olvasatokkal példázza, hogy a szépirodalmi kommunikáció lehetőségei miképpen képesek meghaladni a spivaki elméletben jelzett korlátokat.