Varga Balázs (Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet) kutatása a rendszerváltás óta eltelt időszak közép-kelet-európai filmkultúrájának láthatóságát, elismertségét és kanonizációját vizsgálja az lokális, regionális, európai és globális presztízshálózatok összefüggéseiben.
Az elemzés öt ország filmkultúrájára összpontosít, ezek a következők: Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország és Románia. A kutatás középpontjában a kanonizáció és a láthatóság kérdése áll, különös tekintettel a nemzetközi fesztiválok hálózatára és a forgalmazás eredményeire. A vizsgálat három fő területre terjed ki: a vezető európai filmfesztiválokon (Berlin, Cannes, Velence) való részvételre és sikerekre, a hazai díjazásokra, valamint a filmek hazai és európai forgalmazásának eredményeire és mintázataira.
A közkeletű vélekedéssel ellentétben, miszerint a kelet-közép-európai filmek háttérbe szorultak a presztízshierarchiákban, a tanulmány azt állítja, hogy a régió filmjeinek láthatóságát és elismertségét összetett és többtényezős folyamatok alakítják. Ide tartozik a fesztiválhierarchiák fennmaradása, a transznacionális szerzői filmkészítők növekvő szerepe, valamint a hazai és nemzetközi közönségek eltérő elvárásainak kérdése. Noha a régió filmjei folyamatosan jelen vannak a legfontosabb fesztiválokon, komoly díjakat is nyernek, és gyakran képesek a fesztiválsikert az európai artmozi-forgalmazási piacon is sikeres jelenlétté fordítani, továbbra is jelentős eltérések mutatkoznak az országok és alkotók között, illetve a hazai és a nemzetközi elismerés dinamikáiban és mintázataiban.
A kutatás Thomas Elsaesser „kettős foglaltság” (double occupancy) és „ellentmondásos kölcsönhatások” (antagonistic mutualities) fogalmainak segítségével vizsgálja, miként kapcsolódik össze a nemzeti sajátosság és a transznacionális vonzerő. Emellett, mint ahogy arról már szó esett, újraértelmezi azt a nézetet, amely szerint a posztszocialista időszak a régió filmkultúrájának kanonizációja szempontjából, és főképp az 1960-as évek „aranykorához” képest hanyatlásként értelmezhető. Mindezzel együtt az is látható, hogy míg a modernizmus korszaka többek között olyan „nemzeti klasszikusok”, mint Wajda, Menzel és Jancsó filmjeinek révén alakította ki a régió filmes kánonját, a kortárs időszakot inkább a fragmentált és hibridizált transznacionális filmgyártás és a befelé záruló nemzeti kanonizáció kettőssége jellemzi.
Külön figyelmet kapnak a vizsgálatban a 2000-es és 2010-es évek új szerzői filmkészítői – például Cristian Mungiu, Mundruczó Kornél vagy Małgorzata Szumowska –, akik filmjeikkel egyszerre formálják a nemzeti tradíciókat és az európai művészfilm új kánonjait. A kutatás feltárja a hazai filmpolitika, a szerzői invenció és a transznacionális és fesztiválorientált produkciós szisztémák összefonódását, valamint azt is tágyalja, hogyan alakítják ezek a tényezők a kanonizáció folyamatát.
A projekt végül a kortárs streamingkultúra kontextusában is értelmezi az eredményeket. Ezek a folyamatok (streaming és globális-digitális filmkultúra) új kérdéseket vetnek fel a filmes kánonok kialakulásával és a kritikai befogadással kapcsolatban. A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy a régió filmjei nem a periférián, hanem egy új láthatósági paradigma és egy újfajta értékrend kialakulásának középpontjában helyezkednek el, ahol a transznacionális hálózatok, az új szerzői generációk és a globális-nemzeti kulturális keretek hibridizációja formálja a kortárs presztízsgazdaság trendjeit.