A Krasznahorkai-év tavaszi szemeszterének utolsó előadásán a hallgatóság szinte teljesen megtöltötte a BTK Kari Tanácstermét: nem is csoda, hiszen ismételten két, egészen izgalmas előadás is elhangzott, ezúttal Krasznahorkai és az antikvitás kapcsolatáról. Krupp József a Háború és háború (1999, 2013) című regény Hermész-motívumá(i)ról, Ferenczi Attila pedig a Mindig Homérosznak (2019) címet viselő művének „ógörögös” tekintettel való olvasásának élményéről és a lehetséges interpretációkról osztotta meg gondolatait. Orosz Luca beszámolója.

Krupp József rögtön előadása elején felhívta a nagyérdemű figyelmét arra, hogy a könyv második kiadásában a főhős nevét megváltoztatták: Korimból Korin lett – e módosítás hebraisztikával foglalkozó szemmel különösen érdekes lehet. Az előadás a regényben megjelenő, Hermészre vonatkoztatható toposzok mellett a halál iránti ambivalens érzéseket járta körbe: utóbbi különösségét a regény felütése is jól érzékelteti: „Már nem érdekel, hogy meghalok, mondta Korin, majd hosszú csend után egy közeli bányatóra mutatott: – Azok ott hattyúk?” A Háború és háború protagonistája egy levéltáros, Dr. Korin György, aki egy különös kéziratra bukkan, amely rabul ejtve őt későbbi cselekedeteinek fő mozgatórugójává válik.

Négy férfiról van benne szó, akik a világtörténelem különböző fordulópontjain bukkannak föl, és mindig menekülniük kell a háború, a rombolás elől. A mű több szintjén is meghatározóak az antik mítoszok és az ókori népek történelme, de ezen elemek közül is kiemelkedik Hermész – az istenek követe, utasok oltalmazója, holt lelkek vezetője. Az élet és a halál, az istenek és a halandók, mennyország és földi élet között tölt be közvetítő szerepet. Ezen vonások, Hermész támogatása és tevékenységei átszövik a regényt is. 

A második nagy monológban fejti ki Korin, hogy Hermész az origó, mindennek oka és értelme: kiemeli Walter F. Otto „grandiózus, utolérhetetlen művét”, pontosabban a „csak és kizárólag az ide vágó fejezetet a magyar fordításból, de azt aztán rongyosra!”. Korin útja során többször érezzük úgy, hogy valaki kíséri, óvja őt. A közvetítő szerep, a megértés és megérthetővé tétel vágya egyrészt megmutatkozik abban, hogy hiányos idegennyelv-tudása végett neki is közvetítőre, tolmácsra van szüksége, másrészt pedig abban, hogy a férfi maga is közvetítő szerepbe kerül a kézirat megosztása által – közvetítő múlt és jelen, istenek és halandók, a szomorú mennyország és a földi élet között.

Ferenczi Attila előadását szintén egy érdekesség felmutatásával kezdte: a Mindig Homérosznak sajátossága ugyanis, hogy Max Neumann litográfiái mellett a könyvköz kapcsolódó zenéket is tartalmaz. Az est ezen része két fő kérdés köré szerveződött: egyrészt, hogy műfaját tekintve hova sorolható ez a Krasznahorkai-alkotás, másrészt pedig, hogy kik üldöznek kit a tizenkilenc számozott, egy-egy hosszú, monológszerű mondatból álló részen keresztül.

Ferenczi saját értelmezése szerint epikus kellékeket tartalmazó, hexameterben íródott műnek, vagyis epillionnak tekinti, három fő vonás miatt. A könyv elején szereplő, tudományos munkát idéző Absztrakt a maga megjelölő és elhelyező funkciójával expositionak is tekinthető (1). Előadásmódjában a kép és a szöveg egymás mellé helyezése egyfajta archaikus performanszként – talán kicsit ironikus módon – a könyv előtti világot, a lanttal kísért, közös térben tartott előadások világát idézi meg (2). További epikus kellék az in medias res, hiszen ahogy számos epikus műnél, úgy ebben az esetben is a szöveg eleje a történet egy későbbi részével indít (3). Az üldözéssel kapcsolatban elhangzott, hogy annak ténye elsősorban érzett, nem pedig érzékelt, és nem pusztán kívülről, hanem az üldözött belsőjéből is ered.

De kit is üldöznek? Az előadó megfejtésében az odüsszeuszi embert, aki egyszerre azonos Odüsszeusz figurájával, de különbözik is tőle. A mű és tartalmának elhelyezésének tekintetében sok függ az interpretációtól: értelmezhetjük kultúrakritikaként – bár Ferenczi ezt kevésbé tartja reálisnak –, miszerint az ókori ember bátor és felfedező volt, míg a modern ember csak bujkál és menekül. Egy másik lehetséges értelmezés szerint azonban ugyanannak a történetnek a végét és az elejét olvashatjuk, amelynek az elbeszélője maga az Ember. Az előadás végén ezúttal is felvetődött a halál képzete, amelyről viszont nem derül ki, hogy az végleges megsemmisülést vagy éppen metamorfózist jelent.