Atelier tavasz: Marie-Vic Ozouf-Marignier

A hagyományokhoz híven idén tavasszal is külföldi egyetemekről érkező vendégprofesszorok mutatják be friss könyveiket, kutatásaikat az ELTE Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszékén. Az Atelier tavasz idei utolsó vendége Marie-Vic Ozouf-Marignier, a párizsi École des hautes études en sciences sociales (EHESS) történésze, az ELTE díszdoktora, aki Társadalomtudományok és interdiszciplinaritás: Braudel és azon túl (1947, 1975, 2025) címmel tart francia nyelvű előadást.

Franciaországban, mint sok más országban, az interdiszciplinaritásra a bölcsészet- és társadalomtudományok innovációjának forrásaként tekintettek, azt követően, hogy ezek a tudományok meghatározták a saját szakterületüket és megszilárdították pozíciójukat az intézményrendszerben.

Az École Pratique des Hautes Études (EPHE), mint sajátos kutatási és felsőoktatási intézmény társadalomtudományokra szakosodott VI. szekciójának létrehozásakor, 1947-ben, Lucien Febvre-nek és Fernand Braudelnek is ez volt a célja, az Annales szellemiségének megfelelően, amikor a történelem köré szervezve elosztották a szerepeket az egyes tudományágak között. A VI szekciót 1975-ben átalakították, és Jacques Le Goff elnökségével létrejött az önálló École des hautes études en sciences sociales (EHESS).

Ez az átalakítás olyan új tendenciákkal esett egybe, amelyek világosan megjelentek a tanrendben meghirdetett kurzusok címeiben, és a társadalomtudományok fejlődését áttekintő olyan kollektív kiadványokban is, mint például a háromkötetes Faire de l'histoire (A történelem művelése). Ezek a tendenciák egy paradox folyamatot jeleznek. Egyrészt a társadalomtudományok egyre inkább „diszciplinárissá” válnak, amennyiben az EPHE keretében még a civilizáció vagy a kultúra fogalma alá besorolt tudományterületek immár önállóan megjelennek, mint a pszichológia, a régészet, a nyelvészet stb.; másrészt más tudományágak hibridizálódnak.

Erre számos példa van, de az egyik leginkább szembetűnő a történeti antropológia kialakulása. Úgy tűnik, hogy ekkor az interdiszciplinaritás elérte a csúcspontját. De csak egy rövid ideig tartó időszakról van szó, mert már az 1990-es évektől több formában is érzékelhető a visszaszorulása, vagy legalábbis már csak az „interdiszciplinaritás leszűkített gyakorlatát” javasolják egyesek (például Bernard Lepetit, az Annales szerkesztősége). Mára az interdiszciplinaritás egyfajta szűntelen hangoztatott varázsigévé vált, de gyakorlata igen egyenletlen, és attól függ, hogy a kutatási témákat, a fogalmakat, vagy a módszereket vesszük figyelembe.

Az előadás erről a háromnegyed évszázadnyi folyamatról ad szükségszerűen sematikus áttekintést a földrajztudomány példáján keresztül.