Emlékművet avattunk

Beszédet mondott Molnár Piroska színművész (Darvasi László író szövegét tolmácsolta, a teljes szöveg az Élet és Irodalom hetilap november 21-i számában lesz olvasható), Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere és Dr. Dezső Tamás dékán. Közreműködött a Zenei Tanszék Pro Musica Vegyeskara, akik Kodály Zoltán Naphimnusz című művét adták elő héber nyelven.

Az emlékműavatás visszahallgatható innen.

Dr. Dezső Tamás dékán avatóbeszéde

Az ELTE Bölcsészettudományi Karán, a II. világháború egyetemi áldozatainak állított Emlékmű avatásán

Az elmúlt években nagy hangsúlyt fektettem a küldetéstudatunkat és azonosságtudatunkat erősítő rendezvényekre. Számos, immáron 379 éves történetünkről és hagyományaink erejéről szóló gondolat forgott a fejünkben. Gyakran forgattuk Karunk történetének dicső lapjait. Nem lenne azonban teljes a kép, torz lenne a tükör, és félrevezetne minket, ha nem néznénk bele Karunk történetének gyászos, büszkeségre okot egyáltalán nem adó lapjaiba.

A két világháború közötti Magyarországon – a két totalitárius világideológia árnyékában – olyan tragikus döntéseket hozott a politikai elit, amelyek nagyon nehezen, generációk hosszú során keresztül gyógyuló sebeket ejtettek a magyar társadalmon. A numerus clausus, majd a zsidótörvények úgy osztották meg a társadalmat, hogy az, az európai nagyhatalmi politika árnyékában egyenes úton vezetett a 20. század, és talán a világtörténelem legnagyobb, etnikai, faji alapú népírtásához, a Holokauszthoz.

Ez a drámai, negyedszázadon át tartó folyamat Egyetemünket és a Bölcsészkart sem kímélte. Elődeink, néha külső nyomásra, néha pedig sajnos önként, vagy éppen az enyhébb külső nyomással szemben, arra rálicitálva korlátozták zsidó származású polgártársaik vagy már Karunkra bejutott diáktársaik és oktató kollégáik jogait.

Korábbi beszédeimben sokszor hivatkoztam arra a gondolatra, hogy az Egyetem nem üres épületekből, hanem oktatók és hallgatók közösségéből, universitásából áll. Ez a nap azonban szóljon az üres épületekről. Ezek az épületek most azért üresek, mert hiányoznak belőlük azok a lelkek, az az eddig ismert 198 lélek, akinek sorsát kerékbe törte a történelem, akiknek életét elrabolta a II. világháború, akiknek életét elragadták a Holokauszt emberek által, emberek ellen elkövetett borzalmai. Egykor ők is ezeket a lépcsőket járták, ezeket a padokat koptatták, aztán az őrült téboly kiszakította őket természetes közegükből, elszakította őket társaiktól, hogy a pusztulásuk felé vezető út magányában tudatosítsa bennük, mennyire gyarló is az ember.

Ez a két épület drámai módon bizonyítja, hogy Karunk története elválaszthatatlan Magyarország jelenkori történetétől. Attól elválasztani, anélkül megérteni, abból kiszakítani nem lehet. Örökre belevéstük szívünkbe és most épületeink falaiba is áldozataink emlékét. Nevüket és életüket most már ez a bronzpánt olvasztja bele örökre az épületek falába – azoktól elválasztani, az épületek húsából kitépni, soha többé nem lehet.

8 polgári áldozatot, 8 katonát és 182 Holokauszt áldozatot sikerült diákjainknak áldozatos munkával azonosítania. 198 név, 198 sors, 198 áldozat. Ők a két világháború közötti Bölcsészkar bölcsész és természettudós áldozatai.

Sajnos áldozataink többségének egyáltalán nincs sírja. Így mától fogva ez az Emlékmű a Trefort-kerti campust, a Bölcsészkar campusát Emlékhellyé, az emlékezés helyévé, magasztos, szent térré avatja. És nem csak a mi emlékhelyünkké, hanem áldozataink családjainak, rokonainak is az emlékhelyévé. Sírok és sírkövek híján itt lehet majd emlékezni nekünk az emberi téboly áldozatául esett elődeinkre, nekik pedig elveszett felmenőikre. Kaviccsal, virággal, gyertyával vagy koszorúval.

Mindezekért, amennyiben a II. világháború óta eltelt 70 évben egyetlen elődöm sem tette volna meg, most én, mint az Érseki Jezsuita Egyetem Bölcsészeti Karának, majd a Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészeti Karának, majd a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának, most pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának 204. dékánja, hivatalomnál fogva és magánemberként, magamra vállalva elődeim döntéseinek felelősségét – ha jók voltak, ha rosszak – megkövetem minden volt hallgatónkat és oktatónkat, akit emberi méltósága bármely aspektusában valaha is sérelem ért.

Ezen a gyászos emlékekkel terhelt ünnepnapon, megkövetem mindazokat a hallgatóinkat és oktatóinkat, akiket a numerus clausus és a zsidótörvények következtében Karunkon kirekesztés, fizikai vagy lelki sérülés és sérelem ért.

És őszinte szívvel gyászolom azokat a hallgatóinkat és oktatóinkat, akik a zsidótörvények következtében munkaszolgálatosként, deportáltként valamely láger vagy gettó poklában elpusztultak és semmivé váltak.

Mellettük gyászolom azt a néhány polgári áldozatot, akit bombatámadások temettek maguk alá, és gyászolom katona áldozatainkat is, akik valamely lövészárokban életüket áldozták valamiért, amiben hittek, vagy amiben egyáltalán nem hittek. Ha hitetlenek lettek volna, akkor biztosan megtértek és megbánták bűneiket – a lövészárkokban ugyanis nincsenek ateisták, ott mindenki hívővé válik.

Én azt szeretném, ha itt a Bölcsészkaron, az ország legrégebbi és legkiválóbb karán a diákok felemelt fejjel, jókedvűen járnának. Ha a Kar történetének fényes és gyászos lapjai ismeretében, abból tanulságokat levonva, abból erkölcsi tőkét kovácsolva felemelt fejjel, tiszta tekintettel néznének a jövőbe. Hogy ők legyenek annak a biztosítékai, hogy a Vészkorszak borzalmaihoz hasonló tragédiák soha többé ne ismétlődhessenek meg. Hogy ők legyenek azok, akik egyensúlyt teremtenek és biztosítják hazánk jövőjét. Annak a Magyarországnak a jövőjét, amelyben az emberi lét bármely aspektusát érintő kérdésekben senkit sem érhet negatív megkülönböztetés.

Ez az Emlékmű, ez az Emlékhely legyen örök mementó, hogy a Holokauszt gyalázata, vagy bármely más népirtás gyalázata soha többé ne fordulhasson elő!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Dr. Dezső Tamás 

dékán

Az emlékműről bővebben: http://emlekhely.btk.elte.hu/

További fotók: ITT.

Fotók: Selmeczi Tamás