Nagy Istvántól búcsúzunk
Nagy István egyetemi tanulmányait 1967 és 1972 között végezte, az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar–orosz szakos diplomát. Három évvel később egyetemi doktori fokozatban részesült az ELTE-n. Az MTA-tól 1995-ben nyerte el az irodalomtudományok kandidátusa címet, és 2007-ben habilitált alma materében. Az ELTE-hez egészen halála pillanatáig két erős kötelék fűzte. Az Eötvös József Collegiumban 1980 és 2000 között tanított és tevékenykedett intenzíven az Orosz Műhely vezetőjeként. Friss diplomásként 1972-ben került az ELTE Orosz Tanszékére, ahol munkaviszonya oroszországbeli lektori kiküldetéseinek periódusaival megszakítva nyugdíjba vonulásáig folytonos volt. 1975 és 1980 között az M. V. Lomonoszov Moszkvai Állami Egyetemen, majd 2000 és 2004 között a Szentpétervári Állami Egyetem Finnugor Tanszékén dolgozott magyar nyelvi lektorként. 2008-tól 2011-ig a Moszkvai Magyar Kulturális, Tudományos és Tájékoztatási Központ igazgatója volt. Ez idő alatt nemcsak a magyar–orosz kapcsolatok területén volt aktív, hanem figyelmet fordított az oroszországi kis finnugor népekkel való kapcsolattartásra is. Más vonatkozásban is felvállalta a kultúrák közötti közvetítés misszióját. Részben pétervári tartózkodásának eredményeként született meg a Történelem és mítosz – Szentpétervár 300 éve (Bp., Argumentum, 2003) című kiemelkedő jelentőségű kultúratörténeti kiadvány.
A szakmai vállalások száraz tényszerűsége mindazonáltal nem fedheti fel Nagy István személyiségének és tudományos gondolkodásának lényegét, amelynek köszönhette kollégái nagyrabecsülését és szeretetét. „Belül” állt az irodalmi kultúrában, irodalomtudományi munkássága és széles körű műveltsége a szépirodalmi alkotásokhoz kötődő intim, egyszerre szellemi és érzelmi viszonyából táplálkozott, még ahhoz a nemzedékhez tartozott, melynek tagjai hihetetlen mennyiségű irodalmi műrészletet, verset tudtak kívülről. Innen fakadt az esztétikai vitákban, személyes diszkussziókban, az olvasásmódszertani útkeresésekben is a szenvedélyessége, és kitüntetett helyen állt témái között, a híres orosz századforduló prioritása mellett, az olvasáspoétikákra való rákérdezés.
Az Eötvös Collegiumhoz fűződő életszakaszának kiemelkedő fejezetét jelentette a 80-as évek végétől a 90-es évek végéig számítható évtized, amikor Nagy István, Kovács Árpád és Király Gyula az Orosz Műhelybe tudták hívni a világ vezető kelet-közép-nyugat-európai orosz filológusait (Wolf Schmid, Jean-Philippe Jaccard, Jerzy Faryno, Ivan Verč, Igor Szmirnov, Valerij Tyupa), akik részt vettek a híres Puskin-szimpóziumokon, és ennek köszönhetően azokban az intenzív személyes és publikációs eszmecserékben, melyeket magyar – pályakezdő és nagy tapasztalattal rendelkező – kollégáikkal folytattak. Az együttműködés a doktori képzés szintjén is megvalósult, s ennek Nagy István szintén kihagyhatatlan résztvevője volt, egészen halála napjáig az „Orosz irodalom és irodalomkutatás – összehasonlító tanulmányok” program munkatársaként.
Értékes elemzései körében jól megjelölhető a Cvetajeva poétikájának tisztázására irányuló elköteleződés (ld. pl.: A szabadító költő. Marina Cvetajeva Puskin-olvasata. Bp., Argumentum Könyvkiadó, 2006). És miként az irodalomról való gondolkodás számára soha nem merült ki a tudományos írásban, azonképpen a Cvetajeva munkássága iránti elhivatottságnak is részét alkotta a korpusz mint „eleven élet” tolmácsolása, a Cvetajeva-életmű fontos darabjainak egybegyűjtése, hiányzó részletek lefordíttatása – e folyamatban ő maga is vállalt fordítói szerepet. Kiemelkedő a 2017-ben saját kiadásban és szerkesztői vállalással mintegy Cvetajeva-triptichonként megjelentetett sorozat (Marina Cvetajeva. Szonyecska regénye; Élőt az élőről. Cvetajeva esszéi költőtársairól; Ház az Öreg Pimennél. Önéletrajzi próza). Ez volt a nyugdíjba vonulás termékeny évei alatt általa számon tartott legkedvesebb, legszeretettebb, legbensőségesebb teljesítménye, melyet végül a nagy elemző monográfia, a Rekviem Szonyecskáért (Szombathely, Szláv Történeti és Filológiai Társaság, 2021) koronázott meg. E könyvek összegző jelleggel mutatták meg azt, miként is gondolkodott Nagy István a szépirodalom és a kulturális-tudományos közvetítés kapcsolatáról.
A tanítványok régi benyomásait hírül adó friss szavakból végül emelkedjék ki Nagy István személyiségének számukra legmegragadóbb vonása:
„Az egykori diáktársakkal való találkozások egyike sem telt el anélkül, hogy ne beszéltünk volna őróla mint olyan emberről, aki hihetetlenül finom művészi világérzékeléssel és jó szívvel megáldott tudós és filozófus volt. Szeretett Nagy István tanár úr emléke örökké él!”
Kroó Katalin és Havas Ferenc
Nagy Istvánt kollégái, tisztelői, barátai 2017-ben köszöntötték ünnepi kötettel hetvenedik születésnapja alkalmából. A tanulmánykötet itt érhető el.
A tudósi teljesítmény bemutatását az életmű szellemének tudományos kontextusában ld. Kovács Árpád tanulmányában: Studia Slavica Hung. 62 (2017).