Pelops: mítosz, mese és történelem új megközelítésben

Pelopsot már Homéros is említi és alakja gyakran jelenik meg ókori versekben, drámákban, történeti munkákban egyaránt. Ábrázolásait megtaláljuk érmeken, mozaikokon, síremlékeken (etruszk hamvurnákon és római szarkofágokon) de leginkább görög vázaképeken (amelyek persze sokszor, leginkább Dél-Itáliában, sírokat díszítettek vagy sírbatételre készültek). A kötet ezeket az emlékeket, illetve költői alkotásokat nemcsak külön-külön, hanem összefüggéseikben és többféle szaktudomány, például a régészet, a filológia, a történettudomány és a nyelvészet nézőpontjából is vizsgálja, figyelembe véve eddig kevéssé kutatott témákat, legfőképp a népmesei és néprajzi párhuzamokat, valamint Pelopsnak a Peloponnésos nevével való kapcsolatát.

Az általánosan elfogadott ókori magyarázat szerint a félsziget a mitikus hősről kapta a nevét, de sokkal valószínűbbnek látszik, hogy csupán népetimológiáról van szó és épp fordítva történt a dolog:

a hős alakját valójában a földrajzi név magyarázatául találták ki. 

A kötet a Pelops mitikus életrajzát alkotó egyes epizódok – például Tantalos lakomája, a kocsiverseny, vagy az olympiai játékok alapítása – minél teljesebb feldolgozására törekszik és igyekszik feltárni, hogy hol, mikor és milyen körülmények között jöttek létre az egyes mítoszvariánsok, illetve a különféle földrajzi lokalizációk, és milyen okok állhattak egyes görög, etruszk és római ábrázolások illetve ábrázolás-típusok megjelenésének a hátterében.  

A kötet három részre oszlik. Az első a Pelopsra vonatkozó ránk maradt ókori hagyományt tárgyalja, a második rész néprajzi, régészeti és nyelvészeti módszerek együttes alkalmazásával és különféle párhuzamok segítségével a hagyomány keletkezésének lehetséges magyarázatát adja, míg az utolsó részben a hagyomány újkori átalakulása kerül terítékre.

A hős újkori irodalmi és képzőművészeti utóéletét mindeddig sehol sem tárgyalták – pedig nemcsak egy nevezetes 19. századi cseh melodráma-trilógia szól róla, hanem legutóbb egy angol nyelvű regény-trilógia is – az olympiai Zeus-templom keleti oromcsoportjának szerteágazó problémáiról viszont több polcnyi szakirodalom áll rendelkezésre. Az általános felfogás szerint ez lenne ugyanis Pelops legnevezetesebb ókori ábrázolása, de a szerző szerint itt inkább csak egy ókori eredetű félreértésről, illetve szándékos félremagyarázásról és annak terebélyes utóéletéről van szó.  

A függelék a Pelopsra és mitikus családjára, leginkább számtalan gyermekére vonatkozó legfontosabb ókori írott források gyűjteményét tartalmazza angol fordításban és nagyjából a szövegek keletkezésnek időrendi sorrendjében. 

Összegzésként az az elmélet rajzolódik ki a kötetből, hogy a Pelops név kezdetben egy állatfajt, a vadon élő szarvasmarhát jelölte,

majd ezen állatok kihalását követően egy emberi hős alakját öltötte magára. Kezdetben leginkább egy népmesei öreg királyra hasonlított, akinek uralma az egész félszigetre kiterjedt és neve ily módon magyarázatul szolgált a földrajzi név eredetére. Ehhez társult a népmesék ifjú hősének alakja, aki egy lehetetlennek látszó feladat teljesítésével szerezte meg magának a gyönyörű királylányt és elődjének birodalmát. A történet magvát alkotó kocsiverseny a mágikus menekülés ősi típusából származott, és mivel ebben az elbeszélés-típusban az üstben történő megfőzés és újjászületés is fontos szerepet játszik, ezért ez az epizód is belekerült Pelops mitikus életrajzába.

Patay-Horváth András: Transformations of Pelops. Myths, Monuments, and Cult Reconsidered. Routledge (Taylor &  Francis). ISBN 9780367766986