Milyen a spanyolul tanuló magyarok hanglejtése?

Korábbi kutatások alapján a legalább alapfokú spanyol nyelvtudású magyar anyanyelvűek „spanyolját” a spanyolok szerint zavaró mértékű helytelen hangsúlyozás és hanglejtés jellemzi, mely hozzájárulhat ahhoz, hogy csak beszédük alapján a spanyolok ne tartsák őket alkalmasnak magasabb presztízsű állások betöltésére.

Az utóbbi időben ezért több olyan, spanyolul tanuló magyarok hanglejtését vizsgáló tanulmány született, melyek a célnyelvitől elérő mintázatok feltérképezését tűzték ki célul. Jelen kutatás témája egy olyan projekt bemutatása, amely azt elemzi, hogy a Közép-Európai Referenciakeret szerinti legalább B1-es szintű, tehát küszöbszintű spanyol nyelvtudással rendelkező magyar ajkú nyelvtanulók milyen beszéddallammal kísérik spanyol kijelentő mondataikat. A vizsgált jellemzők a dallamcsúcsok helyzete a hangsúlyos szótagokhoz képest, illetve az alapfrekvencia viszonylagos változásának mértéke a dallamcsúcsokat közvetlenül megelőző szótaghoz képest.

A spanyolban, csakúgy, mint a magyarban, a hanglejtés fontos szerepet játszik a hangsúlyos szótagok megvalósításában: a mondat dallamában kitüntetett szerepet kapnak a hangsúlyos szótagok. A kijelentő mondatok dallamíve a spanyolban egy függőhíd szerkezetére emlékeztet: az általában első és utolsó hangsúlyos szótagokon jelentkező dallamcsúcsok mintegy „pillérként” tartják a mondat dallamát. További, kisebb dallamcsúcsok jelenhetnek meg a dallam belsejében is, de a dallamcsúcsok a hangsúlyos szótagokhoz kötődnek (általában rajtuk vagy az utánuk következőn helyezkednek el):

Feltételezhető volt, hogy eltérések fognak mutatkozni a magyarok beszédében a célnyelvi adatokhoz képest, hiszen

a spanyol a magyartól eleve különbözik a hangsúly pozícióját tekintve.

A spanyol hangsúly helye szabad, lexikai szavakban az utolsó három szótag egyikére esik, jellemzően az utolsó előttire, míg a magyar rögzített szóhangsúly a szavak első szótagjára esik alapértelmezetten. Ez azt jelenti, hogy a magyar spanyolul tanulók számára ez egy kihívást jelentő terület az spanyol nyelvtanulásban, mivel jellemzően csak a kétszótagú spanyol szavak hangsúlyosak első szótagjukon. Ez befolyásolhatja a magyar ajkú nyelvtanulók beszédében a dallamcsúcsok megvalósítását: feltételezhetően nem a spanyol hangsúlyos szótagokhoz fognak kötődni.

A kutatás két alkorpuszát félspontán kijelentő megnyilatkozások alkotják: a spanyol anyanyelvű alkorpuszt a Prieto és munkatársai által összeállított Interaktív Újlatin Atlaszból kinyert ún.  „térképfeladatok” (melyekben az egyik beszélőnek utasításokat kell adnia a másiknak, hogyan jut el „A” pontból „B” pontba). A spanyol alkorpusz 16 beszélő (3 férfi és 13 nő) spontán beszédmintáját tartalmazza. Az elemzett minták csak egynyelvű területekről származtak, kimaradtak azok a zónák, ahol a spanyolon kívül más nyelv befolyása is felmerülhetett, tehát a katalán nyelvű tartományok (Katalónia, Valencia és a Baleár-szigetek), Baszkföld vagy Rioja a baszk nyelv jelenléte miatt, illetve Galicia a galego nyelv esetleges hatása miatt. A magyar ajkú spanyolul tanulók alkorpuszát 16 főtől származó hangszigetelt szobában készített hangfelvétel alkotja, szintén térképfeladatból származó hangmintákkal, amelyben a beszélőknek (2 férfi és 14 nő) kellett tájékoztatniuk a kérdezőt a helyes útvonalról. Valamennyi magyar adatközlő spanyol bölcsészetet Budapesten tanuló egyetemi hallgató volt, legalább küszöbszintű nyelvtudással.

A mindkét korpusz elemzésekor alkalmazott módszer Cantero Prosodic Analysis of Speech modelljén alapul, amely objektíven összehasonlítható standardizált dallamgörbékkel ábrázolja az intonációt. A módszer lényege, hogy a dallamot egyszerűsítve ábrázoljuk, kiküszöbölve a nem releváns mikromelodikus ingadozásokat, majd standardizáljuk, tehát nem abszolút mért alapfrekvencia értékekkel dolgozunk, hanem azok egymáshoz képesti viszonyával.

Ezáltal olyan dallammintázatok írhatók le, amelyek függetlenek az egyes beszélők egyéni jellemzőitől,

például a jellemző hangfekvésüktől, hiszen egy 50 Herznyi hangmagasság változás nem érzékelhetően ugyanakkora egy eleve magasabb hangmagasságú gyermek beszélő és egy mélyebb alapfrekvencián beszélő férfi beszélő esetében.

Az eredmények alapján a magyar ajkú nyelvtanulók és a spanyol anyanyelvűek beszédében tapasztalt különbségek az itt elemzett szempontok szerint nem bizonyultak statisztikai szempontból szignifikánsnak, azonban megállapítható, hogy amíg a spanyol anyanyelvűek a kijelentő mondataik első dallamcsúcsát a megnyilatkozás legmagasabb dallampontjaként szokták megvalósítani, addig a magyar ajkú spanyolul tanulók beszédében ez kevésbé jellemző. Leggyakrabban olyan mondatokkal találkozhatunk, melyekben az első szótagról ereszkedik a dallam, mint ahogy az alábbi példa (Andamos rectamente, ’egyenesen megyünk’) is mutatja: az első hangsúlyos szótag (a -da- szótag) semmiképp sem kötődik dallamcsúcshoz, a mondat végén pedig enyhe emelkedés tapasztalható. Ez inkább emlékeztet a magyar spontán kijelentő mondat jellemző hanglejtésére, mintsem a spanyoléra.

Természetesen egy bővebb korpusz és további prozódiai paraméterek elemzése jelentősen hozzájárulna ahhoz, hogy még pontosabban meghatározzuk, mely jellemzők miatt érzékelik a magyarok spanyol beszédét melodikus szempontból atipikusnak a natív beszélők. Ezek a vizsgált jegyek lehetnek például a hangerő, a dallamív formája az első dallamfordulóig vagy a dallammozgás adott szótagra eső időtartama, mely szintén jelentősen befolyásolhatja a tonális mozgások érzékelését, és azok feltételezett szótagokhoz való kapcsolódását.

A Kari Publikációs Díjban részesült tanulmány itt olvasható.