Kinek a nevében beszélnek a csángó gyerekek?
A Moldvában újonnan kialakuló írásbeliséggel foglalkozik Bodó Csanád, az ELTE Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszék oktatója és Fazakas Noémi, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék adjunktusa a szociolingvisztika vezető nemzetközi folyóiratában, az International Journal of the Sociology of Language-ben.
Antropológiai nyelvészeti kutatásuk a 2000 óta működő Moldvai Csángómagyar Oktatási Programra fókuszál: a program gyerekeknek szervez Moldvában magyar nyelvi foglalkozásokat azzal a céllal, hogy a gyerekek megtanuljanak magyarul, ezáltal a kiemelkedően értékesnek gondolt, de kihalóban lévő csángó nyelvjárás megőrződjék a helyi közösségekben.
A kutatók korábban kimutatták, hogy az új írásbeliség új „nyelvet” eredményez, egy olyan csángó nyelvjárást, amely kevesebb román kölcsönelemet és arányaiban több helyi nyelvi jellemzőt tartalmaz. A folyóirat honlapjáról szabadon letölthető új tanulmány már a moldvai magyar nyelvi revitalizációban érintett beszélők által megszólaltatott hangok intézményi részvétellel összefüggő szerepét vizsgálja.
A szerzők megállapítása szerint a nyelvi revitalizáció elsődlegesen arra törekszik, hogy felerősítse azoknak a hangját, akik részt vesznek benne – mégsem mindig egyértelmű, hogy a résztvevők a saját hangjukat hallatják-e, mint ahogy az sem, hogy ki hallja meg és ki akarja meghallani ezeket a hangokat. A Moldvai Csángómagyar Oktatási Program résztvevői körében folytatott etnográfiai nyelvészeti kutatásuk kimutatta, hogy
a program szereplői együttműködtek egy-egy csángó nyelven megszólaló „figura” megteremtésében,
akiket a program magyarországi támogatói számára a tevékenységük sikerének jeleként tudtak felmutatni. E sikerről elsősorban a támogatóknak és a programban részt vevő gyerekeknek a Moldvában dolgozó tanárok által koordinált és szabályozott levelezése tanúskodott.
A szerzők szerint a nyelvi revitalizációnak kettős célja van: a kihalás előtt álló nyelv hangjainak újbóli megszólaltatása, valamint e hangok meghallgatásra érdemessé tétele. E két cél ugyan szorosan összefügg egymással, de mégis eltér egymástól, és a moldvai magyar nyelvi revitalizációban feszültség jött létre közöttük.
Az előbbi célnak megfelelően a résztvevők a magyarul beszélő moldvai csángó gyerekekbe vetett nemzeti hit közös megteremtésén munkálkodtak, de a múltbéli nyelvi gyakorlatok – a csángós beszéddel élők hangjának – részleges helyreállítása elsősorban nem a mindennapi életben, hanem a gyerekek, tanárok és magyarországi támogatók által intézményesült módon fenntartott levelezésben valósult meg.
Eközben az intézményesen kialakított részvételi szerepek akadályává is váltak annak, hogy ezeket az újonnan megszólaltatott hangokat a második célnak megfelelően érdemes legyen meghallgatni: éppen azoknak a beszélőknek a hangja halkult el általuk, akiknek a szavát a nyelvi revitalizáció érvényre szeretné juttatni. A moldvai program részvételi szerepei által létrehozott egységesnek tűnő hang ugyanis nem a gyerekek hangja volt, hanem a csángó figuráé, aki a magyarországi támogatók elvárásainak kíván megfelelni.
Forrás: ELTE