In memoriam Voigt Vilmos
Januárban töltötte be a 85. életévét. Hatvanhét éve, 1958-ban kezdte meg tanulmányait az ELTE Bölcsészettudományi Karán, és diplomáját követően a Folklore Tanszéken lett gyakornok 1963-ban, majd tanársegéd, adjunktus, docens, és 1995-től egyetemi tanár. 1979 és 2005 között itt volt tanszékvezető, 2000 és 2005 között a Néprajzi Intézet igazgatója, 1996-tól a Magyar és Összehasonlító Folklorisztika Doktori Program alapító vezetője, majd 2010-ig a két programot egyesítő Néprajztudományi Doktori Iskola vezetője. Negyvenhét év után, 2010-ben innen ment nyugdíjba, ide járt vissza professor emeritusként, amíg csak tehette. Hosszú lenne felsorolni az általa alkotó módon, magas szinten művelt diszciplínákat a folklorisztikán innen és azon messze túl, az irodalom- vallástudománytól a szemiotikáig, az esztétikától a művészettörténetig, a baltisztikától a nyelvészetig. Mindezt a legteljesebb nemzetközi összefüggésrendszerben, úgy, hogy jelen volt szervezetekben, intézményekben, szerkesztőbizottságokban és otthonosan mozgott az európai kollégák körében. Egyaránt foglalkoztatták az átfogó elméletek és a részletkér-dések, az ideologikus konstrukciók helyett pedig lassanként egyre többre értékelte a hús-vér valóságot.
Tudományos pályafutást megrajzolni ilyenkor persze nem lehet, és az amúgy is számos helyen elérhető, de jó az emlékezetünkbe idézni annak főbb pontjait. Harminchárom évesen lett kandidátus, ötvenöt évesen a MTA doktora. Köztudott, hogy a szakmánkban közel s távol senki nem publikált annyit, annyi országban és annyi nyelven, mint ő. Első két könyve 1972-ben jelent meg, ezeket később vagy harmincnyolc önálló és negyvenegy szerkesztett kötet követte. A 2010-ben Voigt Vilmos könyvészete címmel önálló kötetben kiadott bibliográfiai összeállítás 1960-tól 2194 munkáját vette listába, és az azóta eltelt tizenöt év újabb sok tucatnyi közleményt hozott (aki nem hiszi, járjon utána, nem lesz könnyű dolga…). Sok, mások által nemszeretem műfajban is ontotta a műveket, több száz hazai lexikon-címszava önálló kötetet töltött meg, bibliográfiák, recenziók, megemlékezések, köszöntők, konferencia-beszámolók, híradások, absztraktok számolatlanul kerültek ki a keze alól. Persze, ahogy az lenni szokott, az ő írásainak is csak egy része jelent meg nyomtatásban, azon kívül számtalan bírálat, javaslat, előterjesztés, ajánlás és még ki tudja, mi minden van a háta mögött, nem beszélve a kiterjedt levelezéséről.
A tények hideg morzsáin túl itt van köztünk Voigt Tanár Úr, Vilmos a maga személyes valóságában. Vannak még páran, akik idősebbek nála, akik együtt jártak vele egyetemre, és emlékezhetnek a diákkori énjére. Sokkalta nagyobb számban vannak köztünk, vagyunk az egykori tanítványai és kollégái, szerte itthon és a nagyvilágban. Mindnyájan őrizzük Róla a magunk tapasztalatait. „Mindenki tudja”, hogy kivételes nyelvérzéke, nyelvtudása volt, hogy szédületes volt a rövid és a hosszú távú memóriája szövegek, képek, tárgyak, filmek, emberi jelenségek terén egyaránt; hogy utolérhetetlen volt az olvasásban, hogy egész életében ki nem esett a kezéből a könyv, a kézirat (egy régebbi Ki kicsoda kötetben a hobbinál ez az egy szó állt: „könyvek”). Ha nem beszélt vagy írt, csaknem biztos, hogy olvasott, konferencián is, utazáskor is, ki tudja, talán még álmában is. Rejtély, hogy mikor és hogy engedett magának pihenést, feltöltődést. Mindenki tudja, hogy milyen igényes volt, messziről meglátott, javított és szóvá tett minden slendriánságot (néha talán visszafogta magát), és ugyanígy a mások igényességét is tudta értékelni. Nagyon sokat tudott; nagyon szeretett sokat tudni, és másoknál jobban tudni. Sokan sok helyen jellemezték már a szarkasztikus humorát, felidézték a ki- és beszólásait. Emlékezhetünk a sejtetéseire, a ki-tudja-vajon-mi-rejlik-emögött érzést keltő utalásaira, arra, ahogy a fakó hangján félhangosan felolvasta az előadásait. Meg arra, ahogy szinte a merevségig feszült tekintettel figyelte a másokét. Ez a koncentrált figyelem egész életében jellemezte; a „hétköznapi” emberekéhez képest ez abban különbözött, hogy ő meg is jegyezte, amire egyszer odafigyelt, és azt évtizedes távlatból is fel tudta idézni. Amikor egy tanulmányi kirándulásunkon meglátott egy otthagyott lapot a falusi templom padjában, nemcsak azt tudta, hogy ez a holland himnusz szövege (nyilván egy testvérgyülekezet látogatása kapcsán), hanem úgy mondott még két erről szóló könyvet, mintha épp most tette volna vissza őket a polcra.
Személyes emlékeim 1978 ősze, első éves diákkorom óta vannak Róla. Az első héten mindenkinek feladott egy idegen nyelvű könyvet ismertetni, és értékelte, ha valaki valóban el is olvasta, amiről írt; aztán kiosztott egy százötven oldalas stencilezett bibliográfiát azzal, hogy idők során ezeket kell elolvasunk. A tanév vége felé hoztam neki egy példányt Kolozsvárról a Jakab István meséi c. kötetből, örömmel fogadta, úgy (tett?), mint aki még nem ismeri. Ahogy nézem, öt év alatt „csak” négy kurzusunkat tartotta, mégis olyan, mintha sokkal többet hallgattam volna. 1989 után egyetemi kollégák lettünk, jó húsz évig jóban–rosszban osztoztunk az egyetemi és kari hétköznapokban. 1995 és 2000 között a két társtanszék vezetőiként együtt voltunk a néprajz szak felelősei, intézetigazgatóként pedig a bolognai folyamat kezdetén ő delegált az alapszak-felelősi munkába. Kaptam Tőle útbaigazítást, ajánlást, képeslapot, köszönetet, könyvet, más javakat. Sokszor vizsgáztattunk, felvételiztettünk együtt, és néztünk össze – közben vagy utána – hogy milyen meglepetések értek. Ő is tudott meglepetést szerezni: egy svéd felvételizőnek például elakadt a szava, amikor svédül kérdezett a finnországi svédekről. Szeretett és remekül tudott utazni; együtt figyeltünk nagyszombat éjszaka egy feltámadási szertartást Szilágysomlyón, fotóztunk a sötétben kolozsvári ortodox és görögkatolikus templomokat egy másik nagypéntek estéjén, és a hadadi utcán megkérdezte, milyen vadakat láttak arrafelé az emberek. Egy kiutazásom előtt hamarjában leskiccelte nekem a jobb római könyvesboltok helyét. Sosem fogja senki azt és úgy tudni, ahogy Ő; a Jóisten különös ajándéka volt köztünk Voigt Vilmos.
Szellemi hatását sem tágasságát, sem mélységét illetően nem lehet felmérni. Emlékszem, a nála alig öt évvel fiatalabb, ugyancsak utolérhetetlen tudású Szörényi László vagy Küllős Imola vagy huszonöt éve ugyanolyan nagyrabecsüléssel és „extrém” történetekkel idézte fel a Vele kapcsolatos diákkori emlékeit, a Tőle kapottakat, mint későbbi generációk egész sora. A Hozzá hasonló emberek sokakat vonzanak és ugyanannyit távol is tartanak maguktól. Mind a két fajta tanulhatott tőle, meríthetett belőle. Voigt Vilmos hatása a művein, a róla szóló emlékeken, a rá való emlékezéseken keresztül még soká eltart, és odaföntről ezt Ő alighanem ugyanazzal az elnéző kritikával nézi, mint ahogy azt egész életében tette.
Emlékét őszinte tisztelettel és nagyrabecsüléssel őrizzük. Lux perpetua luceat ei…
Mohay Tamás