Hogyan kell támogatni a fogyatékossággal élő választópolgárokat a szavazásban?
A fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény (UNCRPD) előírja a fogyatékossággal élő felnőttek általános választójogát, valamint általános cselekvőképességük biztosítását – azaz hogy ők maguk gyakorolhassák jogaikat –, és megköveteli, hogy az egyedül szavazni nem képes választópolgárok megfelelő támogatást kapjanak (a továbbiakban: "támogatott döntéshozatali paradigma"). Ezek a követelmények meglehetősen egyértelműen meghatározzák, hogyan kell támogatni a fogyatékosság bizonyos fajtáival – pl. egyes, a mozgást, az érzékszervi észlelést és sok esetben a kognitív funkciókat érintő fogyatékosságokkal – élő emberek joggyakorlását. Vagyis nagyvonalakban világos, mi szükséges ahhoz, hogy az ilyen fogyatékossággal élő választópolgárokat támogassuk választási döntéseik érvényre juttatásában. A fogyatékossággal élő felnőtt választópolgárok egy része azonban nem vagy csak olyan módon tudja kifejezni saját választási döntéseit, amely a legtöbbünk számára – beleértve gondviselőiket is – nem értelmezhető.
Mráz Attila Kari Publikációs Kiválósági Díjban részesült tanulmányának célja, hogy megállapítsa, milyen választási támogatást lehet és kell nyújtani azoknak a felnőtt választópolgároknak, akik valamilyen fogyatékosságuk miatt nem tudják támogatás nélkül érvényre juttatni választási döntésüket, valamint nem is tudják (és korábban sem tudták) kifejezni azt. Ilyen esetekben – az úgynevezett „kommunikálhatatlansági esetekben” – a támogató csak azt tudja érvényre juttatni, amit a választópolgár preferenciáiként értelmez, nem pedig a választópolgár döntését. Így a helyettesítő döntéshozatal (szavazás) marad az egyetlen lehetséges formája a választójog érvényre juttatásának: a támogatónak a választópolgár helyett kell eldöntenie, a választópolgár kire, mire szavazna, s ez alapján kell szavaznia a választópolgár helyett, nevében. De vajon ez erkölcsileg megengedett vagy elvárható-e ilyen esetekben? E kérdés megválaszolása érdekében a tanulmány megvizsgálja és értékeli a támogatott szavazás háromféle erkölcsi igazolását és ezek implikációit.
A három vizsgált erkölcsi igazolási alap: a tisztelet mint átláthatatlanság, a tisztelet mint egyenlő státusz és a tisztelet mint (politikai) gondoskodás. A tanulmány arra jut, hogy a tisztelet mint átláthatatlanságon alapuló érvek nem tudják könnyen igazolni a helyettesítő szavazást – annál inkább az ettől való tartózkodás követelményét. Ha a tisztelet azt követeli meg, hogy a másikat ne tekintsük „áttetszőnek”, akkor pusztán a preferenciái alapján nem hozhatunk helyette döntéseket. Ráadásul az egyenlő státuszon alapuló érvek sem tudják igazolni a támogatott szavazás e formáját. Az egyenlő státuszon alapuló választójog-elméletek ugyanis egyrészt nehezen tudják megragadni, milyen értékveszteséget jelent, ha az – egyenlő – választójoggal felruházott emberek némelyike nem gyakorolja a választójogát. Másrészt, ha sajnálatos is a joggyakorlás elmaradása – különösen akkor, ha a választási részvétel elmaradása nem véletlenszerűen oszlik el a közösségen belül, hanem valamilyen hátrányos helyzettel korrelál --, a helyettesítő szavazás nem alkalmas az így keletkezett értékveszteség kompenzálására.
A tanulmány azonban arra a következtetésre jut, hogy a támogatott szavazás gondoskodás-etikán alapuló elméletei igazolni tudják a helyettesítő szavazást – noha csupán nagyon speciális körülmények között.
Ugyanakkor a politikai közösség és a választópolgár gondviselőjének kötelessége ezen esetekben sem feltétlenül a helyettes döntéshozatalon alapuló szavazás az érintett választópolgár nevében. Ehelyett mind a közösség, mind pedig a gondviselő elsődleges kötelessége inkább az, hogy biztosítsák a támogatásra szoruló személyekről való megfelelő politikai (és személyes) gondoskodás valamilyen formáját.
A tanulmány módszertani tanulságokkal is szolgál. Amellett érvel – Linda Barclay elméletével szemben –, hogy a kommunikálhatatlansági esetekben is feltételeznünk kell:
a választópolgár képes választási döntések meghozatalára, és a támogatás megfelelő formájának attól kell függenie, hogy a segítségnyújtás az adott esetben képes-e érvényt szerezni ezeknek.
Ennyiben tehát a kommunikálhatatlansági esetek nem különlegesek, mivel ugyanezen vélekedésre alapozva kell döntést hozni arról, hogy milyen támogatás illet meg bármely, segítségre szoruló választópolgárt a szavazás során.
Hogy a kognitív fogyatékossággal élő választópolgároknak pontosan milyen támogatást kellene nyújtani, elméletileg kevéssé kutatott és gyakorlatilag is jelentős kérdés. A kognitív fogyatékosságal élő személyekre irányuló elméleti figyelem két terület – egyrészt a választójogosultság igazolása és a deliberatív befogadás kérdései, másrészt a cselekvőképesség és általában a támogatott döntéshozatal problémái – között oszlik meg. Bár a támogatott döntéshozatal felvet a választójog-gyakorláshoz kapcsolódó konkrét erkölcsi kérdéseket is, ezek a kérdések egészen eddig alig kaptak figyelmet. A tanulmány ebben kívánt úttörő munkát végezni. E kérdések gyakorlati jelentőségét hangsúlyozzák a közelmúltban végzett empirikus kutatások is, amelyek azt mutatják, hogy a kognitív fogyatékossággal élő személyek különböző okokból érdeklődnek a szavazás iránt; hogy a róluk gondoskodó személyek gyakran hajlandóak támogatást nyújtani a szavazáshoz, de nem feltétlenül tudják, hogyan kellene segíteniük; és hogy az érintett választópolgárok körüli "jelentős személyek" – szülők, tanárok, gondviselők – óriási hatással vannak az érintettek politikai részvételére.
A Kari Publikációs Díjban részesült tanulmány itt olvasható.
A Hard Case for the Ethics of Supported Voting: Cognitive and Communicative Disabilities, and Incommunicability, Contemporary Political Theory 22(3): 353–374.