Elhunyt Fehér M. István
1950-ben Budapesten született, 1969-től 1974-ig az ELTE Bölcsészettudományi Kar angol-olasz szakán, 1974 és 1977 között a filozófia szakon folytatott tanulmányokat. Filozófiai végzettségének megszerzését követően az egyetem filozófiatörténeti tanszékén kapott tanársegédi állást. 1979-ben védte meg egyetemi doktori disszertációját. 1981-ben lett adjunktus, 1987-ben egyetemi docens. 1990-ben a tanszék vezetésével bízták meg, majd 1992-ben átvette egyetemi tanári kinevezését. A tanszéket 1997-ig vezette. 1992-től az egyetem hermeneutikai doktori programjának vezetője és kidolgozója volt. Emellett több más hazai és külföldi intézmény vendégprofesszora volt.
1985-ben védte meg a filozófiai tudományok kandidátusi, 1990-ben akadémiai doktori értekezését. Mindkettő Martin Heidegger és filozófiájának történetét taglalja. 2007-ben megválasztották az akadémia levelező, 2013-ban rendes tagjává. Akadémiai tevékenységén túl 1987 és 1995 között a Magyar Filozófiai Társaság elnökségi tagja, 1990 és 1995 között főtitkára volt. 2004-ben a Magyar Daseinanalitikai Egyesület tiszteletbeli elnökévé választották.
Nemzetközi szinten 1986-tól a Nemzetközi Schelling Társaság, 1994-től a Nemzetközi Hermeneutikai és Tudományos Társaság vezetőségi tanácsának tagja. Számos folyóirat munkájába is bekapcsolódott: 1989-ben a Heidegger-Studien és a L’uomo un segno, 1991-ben a Mesotes és az Itinerari filosofici, 2003-ban pedig a Heidegger-Jahrbuch szerkesztőbizottságába is bekerült.
2013-ban a Heidegger-kutatás és a filozófiai hermeneutika terén elért nemzetközileg jelentős eredményeiért, több évtizedes tudományos, tudományszervezői és oktatói tevékenységéért Széchenyi-díjat kapott. Az ennek apropóján készült interjúnkban így fogalmazott: „A 19. és 20. század a filozófiai tudat átépülésének kora: a 19. század elején a német idealizmus próbált utoljára átfogó világképet kidolgozni, ami azóta történt, nem más, mint a filozófiai tradíció visszapillantó önvizsgálata és önkritikája. A nevezett áramlatok olyan orientációját tartottam és tartom vonzónak, amely a filozófiát valamiféle tudományelőttes tartományba, egyfajta »életvilágba« igyekszik visszavezetni.
Az önmagába zárkózó, önelégült tudomány, egyetem és tudós képe idegen a számomra.
(…) Minden ember valamilyen szinten filozófus; a saját sorsáról, a világ folyásáról, az élet értelméről, a történelem menetéről, az igazságos társadalmi berendezkedésről, a helyes cselekvésről, a tudásról vagy hitről való töprengés olyannyira hozzátartozik az ember természetéhez, hogy nem az szorul indoklásra, miért filozofál az ember, inkább az: miért fordul el tőle. (…) Ebből adódik a filozófia egyedülálló nagysága, de szerencsétlensége – ha úgy tetszik: nyomorúsága – is; az, hogy mindenki azt hiheti, minden további nélkül (…) meg tudja ítélni vagy képes maga is űzni”.
Heideggerrel és Gadamerrel kapcsolatos gondolatait az interjúban így foglalta össze: „Heidegger a 20. század egyik kiemelkedő gondolkodója, a filozófiai hermeneutika pedig a század egyik – sok szempontból az ő kezdeményezéseire épülő – meghatározó filozófiai irányzata. A megértésnek és az értelmezésnek a szerepét hangsúlyozza, éspedig nem csupán a tudományban, mindenekelőtt a bölcsészet- és humántudományokban, hanem az egész emberi életben. Az ember reggeltől estig megért és értelmez, függetlenül attól, hogy tudós-e vagy nem: így foglalnám össze az egyik fontos tézist. Heidegger tanítványa, a filozófiai hermeneutika megalkotója, Hans-Georg Gadamer egyik meghatározása szerint a hermeneutika nem más, mint »die Kunst Unrecht zu haben«. A hermeneutika abból indul ki, hogy a másiknak igaza lehet, nekünk pedig nem, előzetes készséget mutat az önkritikára, s így
annak a művészete, miképp kell elviselnünk azt, ha nincs igazunk.
Innen nézve alapvető mindenfajta demokratikus együttélés és a megértő-toleráns attitűd kialakítása szempontjából. Meg kell tanulnunk a másikat tisztelni, s ennek lényegi eleme az, hogy meg kell tanulnunk azt, hogy nem mindig nekünk van igazunk. A hermeneutika ilyenformán a szerénység filozófiája is: nem lemondás az igazságról, de nem is az igazság birtoklásának önteltsége. A hermeneutika nem szkepszis, az igazság fogalmát nem üresíti ki (legfeljebb az abszolút igazságét), az továbbra is értelmes a számára. Azaz: van igazság – legföljebb nem a megismerés (abszolút) igazsága, hanem a véges emberi egzisztencia igazsága”.
Fehér M. István terjedelmes tudományos könyvtárát alma materének ajánlotta fel.