Egyenlő hatalom jár-e mindenkinek?

Ez a kérdés az elmúlt években megosztotta a politikai egyenlőséggel foglalkozó szakirodalmat, és nagyjából két csoportba sorolható válaszokat adott. A tanulmányban Egyenlő Hatalom Álláspontnak („Equal Power View”, EPV) nevezett megközelítés hívei azt állítják: a politikai egyenlőség az egyének közötti politikai hatalom – valamilyen megfelelő mértékkel történő – egyenlő elosztását követeli meg.

Ezzel szemben a tanulmányban Egyenlő Státusz Álláspontként („Equal Status View”, ESV) hivatkozott megközelítés képviselői szerint a politikai egyenlőség csak nagyon esetleges és feltételes kapcsolatban áll az egyenlően elosztott politikai hatalommal. Utóbbi nézet hívei azt is vallják, hogy az egyenlő hatalom nem lehet a politikai egyenlőség megfelelő "mérőszáma", mivel a politikai egyenlőségnek egyáltalán nincs mérőszáma.

Sőt: megannyiszor azt követeli meg a politikai egyenlőség, hogy egyenlőtlenül osszuk el a politikai hatalmat.

Például olykor kifejezetten az – egyenlő politikai státuszként felfogott – politikai egyenlőség előmozdítása érdekében előnyben kell részesíteni a nőket vagy valamely hátrányos helyzetű kisebbség tagjait a politikai szférában. Vagy éppen olyan képviseleti intézményeket kell létrehozni, amelyek egyeseket több hatalommal ruháznak fel, mint a többi állampolgárt.

Mráz Attila Kari Publikációs Kiválósági Díjban részesült tanulmánya azt mutatja meg, hogy mindkét álláspont – az EPV és az ESV – egyaránt komoly hiányosságokat mutat a politikai egyenlőség tartalmának (és a hatalom elosztásához való viszonyának) megragadása során.

A tanulmány következtetése, hogy miközben számos esetben az egyenlő hatalom elégtelen – vagy akár kifogásolható – a politikai egyenlőség szempontjából (ebben az ESV-nek van igaza az EPV-vel szemben), egy igen fontos általános indok szól a hatalom egyenlő elosztása mellett is (ebben pedig az EPV-nek van igaza az ESV-vel szemben).

Az ESV elsődleges motivációja az a felismerés, hogy a hatalom minden körülmények között történő egyenlő elosztása – éppen egalitárius szempontból – kifogásolható, mert az egyenlő politikai státuszt nem biztosító hatalomelosztáshoz vezet. Ezt az állítást a tanulmány nem kérdőjelezi meg. Számos olyan demokratikus gyakorlat és intézmény ismert, amelyek egyenlőtlen hatalomelosztással járnak. Így például a politikai szférában az előnyben részesítés (más néven: pozitív diszkrimináció) gyakran indokolt; a demokráciákban képviseleti intézményekre van szükségünk, amelyek egyeseknek (a képviselőknek) több hatalmat adnak, mint másoknak; és az úgynevezett állandó kisebbségeknek néha az egyenlőnél nagyobb hatalom biztosítása indokolt – mindez kifejezetten politikai egalitárius indokok miatt.

E tekintetben a tanulmányban előadott elmélet az ESV megállapításaira épül. A kutatás azonban arra mutat rá, hogy az ESV „a fürdővízzel együtt dobja ki a gyermeket is”: téves az a következtetése, hogy az egyenlő hatalomnak nincs önálló erkölcsi jelentősége a politikai egyenlőség helyes elméletében. Éppen ellenkezőleg: a tanulmány arra jut, hogy

a politikai egyenlőség egy összetett ideál, amely magában foglalja a státuszalapú követelményeket, de a politikai hatalom megfelelő elosztására vonatkozó olyan (egalitárius) követelményeket is, amelyek nem vezethetők vissza státuszalapú követelésekre.

A tanulmány összességében háromféleképp járul hozzá a politikai egyenlőségről folyó kortárs filozófiai diskurzushoz. Először is, a politikai egyenlőség új, pluralista elméletét alkotja meg, amely egyben feltárja ennek az ideálnak a belső feszültségeit is. A tanulmányban előadott elmélet segít belátni, hogy az egyenlő hatalom erkölcsi jelentősége nem vezethető vissza maradéktalanul az egyenlő státuszra; és azt is, hogy az egyenlő státusszal és az egyenlő hatalommal kapcsolatos erkölcsi követelmények gyakorlati konfliktusba kerülhetnek egymással.

Másodszor, a politikai egyenlőség pluralista elmélete által értelmet nyer a pozitív diszkrimináció normatív összetettsége a politikai szférában, valamint a politikai képviselet és az állandó kisebbségek helyzetének egyes sajátosságai. Más szóval: az elmélet egyfelől megvilágítja, az egyenlőtlenül elosztott politikai hatalom miért lehet politikai egalitárius alapon értékes mindezekben az esetekben. Másfelől azonban az elmélet igazolja azt az intuíciót is, hogy az egyenlőtlen hatalomelosztás különleges igazolási terhekkel jár.

Harmadszor, a politikai egyenlőség e tanulmányban kifejtett elmélete az egyenlőség úgynevezett relációs vs. elosztási ideáljairól folytatott közelmúltbeli vita eredményeit a politikai egyenlőség tanulmányozása során hasznosítja. Ez a vita, bár jellemzően olyan absztrakciós szinten zajlik, amely nem korlátozza eredményeit egy adott területre, eddig túlnyomórészt a gazdasági és társadalmi egyenlőség kérdéseire összpontosított. Ez a tanulmány viszont a politikai egyenlőség alaposabb elemzése érdekében aratja le e vita gyümölcseit.

A tanulmány az alábbi oldalon olvasható.

A tanulmány a MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült (“Választási etika: új perspektívák”; BO/00430/22).