Bontási hulladékból ne építkezz!
Bemutatják, hogy a nyelvi elemzéseknél ma leggyakrabban alkalmazott módszer, amely a szavakat kisebb, jelentéssel bíró elemekre, úgynevezett morfémákra, osztja, számtalan nehézségbe ütközik, amikor olyan kérdésekre akar választ adni, hogy mi miatt más a kötőhangzó a károk és a gyárak, vagy a sülök és a fülek többes számú alakokban. Hasonlóan többféle kötőhangzót találunk más, hangalakjukban nagyon hasonló tövek után: sínek, kínok, inak. Igei alakokban is hasonló változatosságot tapasztalunk: írok, de írjak, viszont írjon; öntök, de öntsek, viszont öntsön.
A morféma-alapú elméletek azt a tényt, hogy a kijelentő módú egyes szám első személyű igealak -k/m toldaléka előtt o-t vagy ö-t (vagy e-t) találunk, míg a kötőmódban ugyanitt a-t vagy e-t, kénytelenek a szóalakban található morfémák valamelyikének tulajdonítani, hiszen az ilyen elméletekben a szóalakok szabályos és kivételes tulajdonságait a rész-morfémák (mögöttes) ábrázolásából vezetik le. Ebben az esetben azonban bonyolult viszonyrendszereket kell feltételeznünk a morfémák között és esetenként önkényesen sorba rendezett fonológiai szabályokat is, melyek szükség szerint különböző morfémaváltozatokat (allomorfokat) hoznak létre. Az ilyen elemzés legfőbb hátránya a túlzott és gyakran ellenőrizhetetlen mértékű absztraktság. Ugyan a kötőmód -j toldalékát sokszor a nyílt a hang követi (írjak, írjatok, írjanak), az egyes szám harmadik személyű -n toldalék előtt mégis a középső nyelvállású o (írjon), a többes szám első személyű -nk előtt viszont a zárt u (írjunk) jelenik meg. Hasonló megfigyelést tehetünk a kötőhangzóval kapcsolatban a toldalék után: az infinitivusi -n-t gyakran középső nyelvállású o követi (írnom, írnotok), máskor viszont itt zárt u-t (írnunk), ritkán nyílt a magánhangzót (%írnalak) találunk.
A cikkben adott elemzés ezt a változatosságot nem a morfémákra elemzett szóalakok „építőelemeinek,” pontosabban azok mögöttes reprezentációinak tulajdonítja, hanem közvetlenül (azaz nem a levezetés előtti absztrakt szinten) azokhoz a ragozási sorokhoz (paradigmákhoz) köti, amelyeknek tagja az adott szóalak. Azaz a sín, kín, ín főnevek különböző ragozási osztályokat (deklinációkat) képviselnek, azaz ezen tövek után a toldalék előtt megjelenő kötőhang a ragozási osztály jelölőjének tekinthető. Más nyelvekben, pl. a latinban vagy az ógörögben, ezek a ragozási osztályok gyakran együtt állhatnak nem fonológiai természetű tulajdonságokkal, mint például a nyelvtani nem. Az elemzésünknek megfelelően a magyarban is tapasztalunk ilyen jelenségeket például a magánhangzó-illeszkedés szerint vegyes hangrendű, de különbözően viselkedő jelentéstani/pragmatikai csoportokat. Ilyen csoportok közé tartozik többek között a mindig elülső kötőhangzót felvevő csoport, melynek tagjai a tipikusan kulturális, civilizációs szavak (pl. partnerek, koncertek, kódexek), illetve a mindig hátsó kötőhangzót felvevő familiáris, kollokviális szavak csoportja (pl. haverok, faterom, maszekot). Ezek a csoportok szemben állnak az általánosan tapasztalható ingadozással (pl. fotelok/fotelek, sóderom/sóderem). Különösen alátámasztja ezt a megfigyelést az, hogy mindkét, a kötőhangzó minőségét korlátozó csoportban az alakok ingadoznak, ha az illeszkedő magánhangzó nem kötőhangzó, azaz nem a tő után áll közvetlenül (partnernek/partnernak, illetve havernek/havernak). Paradigma-alapú elemzésben ezek a jelenségek jól magyarázhatók.
Az eredeti tanulmány az alábbi oldalon olvasható.
Péter Rebrus, Péter Szigetvári, and Miklós Törkency. In press. No lowering, only paradigms: A paradigm-based account of linking vowels in Hungarian, Acta Linguistica Academica.