„Az Egyetemi Színpad olyan hely volt, amiről az egyetemi éveknek szólnia kell.”

„Az Egyetemi Színpad olyan hely volt, amiről az egyetemi éveknek szólnia kell.”
Ónodi Eszter színésznővel, a Bölcsészkar egykori angol-magyar szakos hallgatójával György Eszter, az Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék adjunktusa készített interjút.

Miért az ELTE BTK-ra és miért éppen az angol és magyar szakra esett a választásod, amikor egyetemre felvételiztél?
A gimnáziumi évek alatt világossá vált, hogy inkább humán beállítottságú vagyok és nagyon sokáig a magyar-történelem szakokon gondolkodtam, ezt tűnt a legkézenfekvőbbnek. Aztán mivel az Eötvös Gimnáziumba jártam, 17 éves koromban az Eötvös Kollégiumon keresztül volt egy lehetőség, hogy kimehettem Amerikába hat hétre, ahol nagyon megerősödött a nyelvtudásom és utána úgy tűnt, többet lehet kezdeni azzal, ha a magyar mellé egy nyelvszakot választok. Úgyhogy ennek a dolognak a történelem lett a vesztese, én pedig magyar-angol szakra felvételiztem. Valójában nem voltak konkrét elképzeléseim, hogy mi szeretnék lenni, csak arra gondoltam, hogy ez jó három-négy év lesz az életemből és kapok egy kis időt, amíg kitalálom, hogy mi később mihez kezdjek.

Akkoriban azért elég nehéz lehetett bekerülni erre a két szakra, ha jól tudom.
Igen, nagyon sokat kellett készülnöm az érettségire és a felvételire is és nagyon örültem, hogy felvettek.

Emlékszel magára a felvételire egyébként?
Sajnos a felvételire egyáltalán nem. Arra viszont igen, hogy mi voltunk az első olyan évfolyam – 1991-ben – aki már szabadon választhatott órákat és emlékszem, ahogy állunk sorba és nagyon gyorsan és szemfülesen kell feliratkozni a népszerű órákra, mert hamar betelnek a listák. Ez egyfelől nagyon jó volt, mert magadnak tudtad összerakni az órarendedet, ami két szak esetén az esetleges ütközések miatt különösen nehéz lehet. Ez volt az első olyan évfolyam, ahol már nem automatikusan két szakra vettek fel, hanem lehetett egy szakra is jelentkezni.

Nagyon nagy önállóságot kaptunk, szabadon rendelkezve az időnkkel, amelyben mi döntöttük el, hogy milyen szakokat és milyen órákat veszünk fel.

Nekem emiatt nagyon meghatározó érzésem az is, hogy baromi magányos és elveszett vagyok az egyetemen, legalábbis az első időkben. Nagyon kevesen voltunk magyar-angol szakpárral, akiknek közös óráink lettek volna és együtt jöttünk-mentünk volna. Mivel ez két nagy szak volt, így ismertem arcról körülbelül kétszáz embert, de a személyes kötődésekért nekünk kellett tenni. Végül a második év végére néhányan kialakítottunk egy tankört, hogy a terheket közösen vállaljuk és egymást segítve készüljünk a szemináriumokra és a vizsgákra. Az elején viszont tényleg ott álltam elveszve, két monstre szakkal, küzdve a hirtelen rám szakadt nagy szabadsággal. Ez közvetlenül a rendszerváltás után tényleg nagy kihívás volt, miközben arra voltál szocializálva 18 éven keresztül, hogy mindig megmondják, mit csinálhatsz. Ez a frissen kapott szabadság tehát egyszerre volt nagyon jó és nehéz is, kapaszkodók nélkül.

Milyen emlékek fűznek az egykori egyetemi épületekhez, a Pesti Barnabás utcához és az Ajtósi Dürer sorhoz?
A két helyszín között a legjobb a 7-es busz volt, ahonnan az Uránia megállónál megláthattam a Színművészeti Fősikola épületét (nevet). De viccet félretéve, nekem az Ajtósi sokkal inkább a szívemhez nőtt.

Városligeti gyerek vagyok, úgyhogy a Liget közelsége miatt is szerettem és az egész kulturáltabb, szellősebb volt.

Volt egy szuper könyvtár, egy uszoda, az egésznek olyan igazi campus-hangulata volt. A Pesti Barnabás utcai épület eléggé lepukkant volt, amikor odajártam, azt nem tudtam megszeretni. Nekem a magyar szakkal amúgy is problémásabb volt a viszonyom. Azok a naiv elképzéseim, amik miatt oda jelentkeztem, hogy ott majd szabadon fogunk beszélgetni a művekről és megváltjuk a világot, az első évben egyáltalán nem váltak valóvá. Nagyon száraz volt a tananyag, ráadásul olyan élményem is volt, hogy nyitásról zárásig a Széchenyi Könyvtárban készültem egy vizsgára, ahol végül kettest kaptam – hozzáteszem, az évfolyamátlag is kettes körüli volt. Ami viszont jó volt, hogy a szabad óraválasztás okán már az első évfolyamokon fel lehetett venni speciális – társadalomtörténeti, illetve az akkor különösen divatos posztmodern kultúrával foglalkozó - kurzusokat, amik nagyon érdekesek voltak. Én három emberhez jártam, György Péterhez, Poszler Györgyhöz és Király Jenőhöz, ezek nagyon izgalmas kurzusok voltak, ilyenek miatt nagyon jó volt odajárni. Ha nem csábít el a színház, lehet, hogy ebbe az irányba mentem volna tovább.

Voltak olyan tanárok, akik még nagy hatást gyakoroltak rád?
Az angol szakon sokkal inkább, mint a magyaron. Például Nádasdy Ádám nyelvtörténet-előadása, ami lehetett volna baromi száraz és unalmas is, de amilyen szuggesztíven, közérthetően és izgalmasan magyarázta el, hogy hogyan lett egy közös szótőből egyszer csak egy angol, egy német vagy egy francia szó, az iszonyatosan jó volt. Géher István szintén meghatározó tanárszemélyiség volt.

Befejezted végül mindkét szakot?
A magyart nem, csak az angolt. Az történt, hogy amikor első éves voltam, elindult a Szerb utcában az Egyetemi Színpad. Bennem végig motoszkált a színházas dolog és arra gondoltam, hogy a magyar szakot egy kicsit halasztom és majd visszakapcsolódom. Közben jelentkeztem a Színművészetire, ahova elsőre nem vettek fel, viszont tudtam, hogy újra meg fogom próbálni. Eldöntöttem, hogy az angol szakot mindenképpen befejezem, közben pedig másodszorra felvettek a Színműre. Közben az Egyetemi Színpadba is bekapcsolódtam, volt két vagy három előadásunk. Ezek nem voltak olyan jelentős produkciók, de arra nagyon jók voltak, hogy megbizonyosodjam róla, hogy én ezt szeretem csinálni. Nekem a színházban mindig volt egy közösségi élmény, amit a magyar szakon nem kaptam meg, itt viszont igen. Az Egyetemi Színpadon egyébként először színészetről szó sem volt. Az első ember, akivel ott dolgoztam, egy alternatív színházi rendező, Katona Imre volt, aki Olaszországból jött haza. Ő nem színészpalántákat nevelgetett, hanem valami pizsamában takarítottuk a színpadot és közben nagyon elvont szövegeket mondtunk. Úgyhogy nem a színészi munkát sajátíthattam el, hanem az alázatot, ami szintén nagyon fontos (nevet).

Az Egyetemi Színpad mindenesetre nagyon jó hely volt, igazi élettel, büfével, közösségi hangulattal; ez valami olyasmi volt, amiről szerintem az egyetemi éveknek szólnia kell.

Összeségében azért nem bántad meg, hogy bölcsészkaros is voltál?
Nem, egyáltalán nem. Egyrészt jó volt, hogy nem egyből 18 évesen kerültem be a Színművészetire, hanem több tapasztalattal, ráadásul így Zsámbéki Gábor osztályába kerültem, ami a pályám szempontjából meghatározó volt. Az is nagyon sokat segített, hogy jól beszélek angolul. Bár nem vettem részt sok nemzetközi produkcióban, de kétszer kint voltam Edinburghban a fesztiválon, ahol részt tudtam venni ott készülő előadásokban. Ráadásul a mai színdarabok egyre inkább improvizatív módon készülnek, ahol a megírt szöveg csak egy váz. Így a próbák során biztosan segít a bölcsészkaros múltam, hogy a szövegeket elemzőbb, értőbb módon dolgozzam fel és építsem fel a párbeszédeket. Valahogy tud működni a két területnek egy jófajta elegye.