Atelier tavasz: Rémi Labrusse

Az őstörténet egy modern találmány. A szó és maga az eszme a 19. század közepe táján keletkezett. Ez az időfelfogásban bekövetkező brutális váltás nem érthető meg a történetiséghez való – modern időkre jellemző – konfliktusos viszonyra való hivatkozás nélkül.

Az úgynevezett természetrajz (natural history) fejlődésével kezdődött, és az „őskori” idők paleolit ​​és neolit ​​kultúrák közötti felosztásához jutott. Az emberi kultúrák eredetére vonatkozó elméletek remélt kiegészítése helyett, az „őstörténet” fogalma azonban a leküzdhetetlen akádályává vált az eredetekre irányuló kortárs megszállottságnak. Ennek a paradox szituációnak a megvilágításával az „őstörténet” dekonstruktív erejére fogunk reflektálni, amikor a „civilizáció” előrehaladásának ideológiáiról van szó.

Ezzel egyidejűleg látni fogjuk, hogyan alakult át egy retrospektív megközelítés forradalmivá, azon a gondolaton – vagy képzeleten – alapulva, hogy a késő modern társadalmak a szélén álltak annak, hogy a neolitikus kapcsolatnak a világhoz véget vessenek. Ebben a kontextusban a vizuális művészetek mindig is fontos szerepet játszottak, ami külön figyelmet érdemel majd.