„A tanárok azt is meg tudták velem ismertetni, ami előtte nem érdekelt."
Miért az ELTE BTK-ra jelentkeztél? Volt más opció?
Nem volt. A szüleim és a bátyám is a debreceni egyetemre jártak és az apám ott is tanított, amikor érettségiztem. Lehet, hogy pont emiatt, bennem nem merült fel, hogy Debrecenbe kéne egyetemre járnom. Szóval volt bennem egy vágy, hogy eljöjjek, mindig is volt egyfajta vonzódásom a nagyvárosok irányában. Másrészt volt egy naiv, de a maga fura módján mégis realista gondolatom, hogy aki Magyarországon irodalmár vagy író akar lenni, annak muszáj Budapestre jönnie, hogy végső soron mindenki - például Ady is, Nagyvárad után - itt lett nagy író. Az egyetem pedig ennek a függeléke lett valahogy. Az édesanyámat elég sokat riogattam azzal, hogy Budapestre szeretnék menni, újságot írni, egyfajta századelős karriert vizionálva, de ő meggyőzött, hogy úgy menjek Pestre, hogy közben egyetemre is járok. Úgyhogy végül nem adtam be máshová, csak az ELTÉ-re, ahova végül felvettek, pedig nem voltam különösebben jó tanuló. Akkoriban még volt szóbeli felvételi, ami az ilyen magamfajta figuráknak jól jött, ott látták rajtam, hogy nagyon érdekel az irodalom.
Emlékszel rá, hogy ki felvételiztetett?
A felvételiről egyvalaki maradt meg, Bíró Ferenc, aki a felvilágosodás-kori magyar irodalommal foglalkozott, ő nagyon szimpatikus volt már ott, a szóbelin. Pedig egyáltalán nem érdekelt ez az időszak, mégis, később is, amikor jártam hozzá szemináriumokra, nagyon szerettem. Nem az a fajta professzor volt, aki a saját témáját mindenek fölött állónak gondolja, hanem érdekelték a diákok. A könyvét is nagyon szerettem, nagyon jól lehetett belőle egy olyan korszakról tanulni, ami amúgy érdekelt volna. Több ilyen élményem is volt a BTK-n, hogy egy számomra élből nem érdekes témát megszerettem; ez azt jelentette, hogy jól adták át a tudást, ezért pedig mindig nagyon hálás voltam.
Az esztétika szakon ilyen élmény volt például az opera szeminárium, ami most már nagyon érdekelne. Akkor, 21 évesen nem annyira érdekelt még a téma, de Pintér Tibor óráit kifejezetten szerettem. Vagy a magyar szakon még Tarján Tamás órái, ahol csomó olyan íróról tanultunk, akikről különben nem igazán hallottam volna. Olyan irodalmi irányzatokra volt rálátása, a Fényes szelek nemzedékére, a 80-as évek íróira, a “farmernadrágos írókra”, akiket Esterházyék generációja szerintem elsodort és akiket sem a 2000-es évek elején, sem ma nem olvasnak igazán.
Szerintem ez egy fontos tudás, hiszen azt könnyű ismerni, ami érdekel, mindig azt nehezebb, ami nem érdekel.
Ezért utólag nagyon hálás vagyok azoknak a tanároknak, akik azt is meg tudták velem ismertetni, ami előtte nem érdekelt. És persze ott van rengeteg tanár, akikről mindig is tudtam, hogy a kutatási területük érdekelni fog, Radnóti Sándortól Földényi Lászlón keresztül Schein Gáborig. Még Adamik Tamás jut eszembe, akinek nagyon szerettem az ókori irodalom előadásait, annak ellenére, hogy reggel 8-kor kezdődtek és akkoriban még nem voltam korán kelő. Ráadásul az egyetem elején a Vezér úti kollégiumban laktam, ami elég messze volt a Bölcsészkartól, hónapokig nem járt a metró és 7-es busszal kellett bejutni, szóval emlékezetes reggelek voltak. Adamik nagyon jó előadó volt, tulajdonképpen egy showman, akinek egy valódi rajongótábora volt. Az előadóteremben a csilláron is lógtak a hallgatók; volt, aki többször is eljárt meghallgatni ugyanazokat az előadásait.
Fotó: Debreczeni Fanni
Milyen helyszínek maradtak meg az egyetemi éveidből, melyek voltak számodra a Bölcsészkar emlékezetes helyei?
Például Adamik órái is a Pesti Barnabás utcai épületben voltak, ami akkor már eléggé elhanyagolt volt. Az utolsó években már egyre kevesebben voltak ott, valahogy a végén már csak a magyar és néhány más kicsi szak maradt, egyfajta fura zárványként. Lent a büfében is szép lassan eluralkodott a káosz, a termeket pedig egyre furább helyekről lehetett csak megközelíteni. Utána átkerültünk a Múzeum körútra, ami nekem az elején nem tetszett, nagyon sterilnek éreztem. Később aztán nagyon megszerettem, de valahogy nekem az egyetem eleji, nagyon felszabadult időszak a Pesti Barnabás utcához kapcsolódott. Aztán az esztétika szakot a Múzeum körúton kezdtem el; a szak folyosóját nagyon szerettem. Összességében az egyetemre járásnak azt a szakaszát élveztem nagyon, amikor az egész napot bent töltöttem. A reggeli érkezéssel, órákkal, szünetekkel, könyvtárba átmenéssel, valahogy olyan életmódszerűen ott lakott az ember a campuson. Érdekes módon azokban az években főleg a Szabó Ervin könyvtárba jártam; a Széchenyibe csak az egyetem után szoktam át. A Szabó Ervin és az egyetem közötti rövid szakaszon mondjuk elég lassan jutottam át, ugyanis akkorra alakult ki, hogy ott végig antikváriumok nyíltak, úgyhogy ott akkor is elnézelődtem, ha nem vettem semmit.
Maradt valami kötődésed az egyetemhez, szoktál bejárni valakihez vagy valahová a Múzeum körútra?
Az elmúlt években nem sokat voltam itthon, de amikor igen, akkor néha bemegyek az esztétika szakra, ahol több barátom tanít, például Nemes Z. Márió. Illetve olyan is előfordult, hogy valamilyen könyvet kerestem, amit csak az egyetemi jegyzetboltban lehetett beszerezni, úgyhogy amikor azért bementem, az is eléggé nosztalgikus volt. A hangulat nem sokat változott, ugyanaz a humor fogadott, mint tíz évvel ezelőtt. Amióta nem járok a Bölcsészkarra, sok változás történt, én például a főépület belső udvarának befedését sajnálom. Nagyon szerettem azt a belső udvart, sok estébe nyúló délutánt töltöttem ott el, nagyon jól lehetett ott beszélgetni, csocsózni. Arra is emlékszem, hogy volt egy szabály az akkori, az udvarban található Holdudvarban, ami szerint délután 4 előtt nem csapolhattak sört. Persze sokszor láttam ott tanárokat délután 2-kor sörözni, én pedig sima egyetemistaként csak vártam. A Gólyavárhoz is jó emlékek kötnek, akkor az még az is egy nagyon lerobbant épület volt, de szerettem. Amióta felújították, teljesen neutrális tér lett, még csak azt sem mondhatom, hogy nem tetszik, inkább olyan, mintha egy másik épület lenne, más funkciókkal.
.jpg)
Fotó: Halász Nóra
Borítókép: Valuska Gábor