A játék mint sajátos fenomén

A játék egy sajátos köztes fenomén, mely valahogy mégis képes rá, hogy élesebb megvilágításba helyezzen minden mást. Mintegy a reflexió egy különös, kezdetleges formájaként jelenik meg. Olyan fenomén, mely több különböző fenoméntartomány határán lebeg: komolyság és komolytalanság, lét és nem-lét, valóság és illúzió határmezsgyéjén; oly módon, hogy egyúttal mindegyikben benne van. A játékot mindig egyfajta virtualitás, illetve hiperrealitás színezi át.

A játékban egyszerre van benne a valóságot konstituáló komolyság és az azt leromboló, virtualizáló komolytalanság. A játékot komolyan kell venni, ha valaki nem veszi komolyan, és csak annyit mond: „ez csak játék”, a többiek azt mondják rá: „elrontja a játékot”. Ha viszont valaki túlságosan beleéli magát, túlságosan görcsösen kezeli, arra a többiek megint csak rászólnak: „hiszen ez csak játék!” Van, aki a kihívásokat játszi könnyedséggel veszi, akinek csak játék az, ami másoknak izzadtságos munka, van azonban olyan is, akinek vérre menő küzdelem.

Mivel a „játék” fenoménje bizonyos módon az emberi élet valamennyi területén jelen van, és minden léttartományba beletartja magát, ezért a legkülönbözőbb területeken lehet vele találkozni, a filozófián innen és túl; a humántudományok legkülönbözőbb területein, sőt, még a természettudományokban (a biológiában, a játékelmélet természettudományos vonatkozású alkalmazásaiban) is. A XX. századi filozófiában, a fenomenológiában és azon kívül is, számos szerző tulajdonított neki meghatározó jelentőséget: többek között Gadamer, Sartre, Eugen Fink, Wittgenstein, Johann Huizinga vagy Roger Caillois.