Mit olvassak otthon? // Tamás Ábel könyvajánlója

Két klasszikust ajánlok. Két nagyszerű író egy-egy nevezetes művét a „szépirodalom” határvidékéről. Egy német férfi útirajzát (több mint kétszáz éve jelent meg először) és egy angol nő nagyesszéjét (még nincs száz éves). Látszólag nem sok közük van a jelenlegi válsághoz. Pár szót arról, hogy mégis miért érdemes éppen most olvasni őket:

Johann Wolfgang Goethe: Utazás Itáliában (ford. Rónay György, in Goethe: Önéletrajzi írások, Európa, Bp., 1984, 64–426) [1816/17]

Most éppen ezt olvasom. Már rég el szerettem volna olvasni, most adódott rá alkalom. Minden szempontból ajánlom: egyrészt benne van az a derű, amelyre most mindennél inkább szükségünk van, másrészt egy olyan Itáliáról mesél, amelyet egyszer majd talán mégis visszakapunk. A pestis helyett a magam részéről egyelőre inkább ezt választottam karanténolvasmánynak. Univerzális (művészet, természet) és partikuláris (ebédek, vacsorák) jelentőségű kalandjait egyaránt derűs elbeszélőkedvvel örökíti meg. Kedvencem a malcesine-i kaland, amelynek során írónk az „ódon várat” rajzolja, kémnek nézik, és úgy tűnik, bajba kerül. Nem értik, mi tetszik neki egy romban. „Hogy időt nyerjek és jóindulatra hangoljam őket, válaszul körülményesen előadtam: bizonyosan tudják, hogy milyen sok utazó keresi fel Itáliát egyedül a romjaiért…” (84. old.) Végül mégsem verik meg, ennyit elárulhatok.

Virginia Woolf: Saját szoba. Ford. Bécsy Ágnes. Európa, Bp., 2017 [1929]

Valahol azt olvastam, a jelenlegi krízis a feminizmus halála. Ha nem figyelünk oda, a hirtelen támadt permanens otthonlét a legprogresszívebb családokban is könnyen visszaállíthatja a „klasszikus” szereposztást. Ezért is meg egyébként is lelkesen ajánlom a feminizmusnak ezt a klasszikusát. Ha van esszé, amelyet úgy olvashatunk, mint egy regényt, hát akkor ez az. Nem azért, mert regényíró írta (regényírók esszéi nem feltétlenül regényesek). A Saját szoba viszont tényleg kicsit „regényes” akar lenni, megfelelve témájának: „a nők és a regény”. Azzal játszik (tele van játékossággal a szöveg), hogyan lehet egy ilyen történeti és elméleti témáról úgy írni, hogy az olvasóra hasonló hatást fejtsen ki, mint egy Woolf-regény. Figyeljünk csak: „arra kérem Önöket, képzeljenek el egy szobát, olyat, mint sok ezer más szoba, mely ablakával kalapokra, szállítókocsikra, személyautókra és más ablakokra néz, s a szobában az asztal közepén egy fehér papírlapot, melyen nagybetűkkel ez áll: A NŐK ÉS A REGÉNY, egy szóval sem több.” (45. old.) Figyelmünkre, intellektusunkra, érzékszerveinkre, képzeletünkre, hangulathullámzásainkra bazíroz. Mi mást tenne? És kik lehetnek a kalapok alatt?