Kovács Árpádtól búcsúzunk
1989 és 1998 között az ELTE mellett először a Janus Pannonius Tudományegyetem Szláv Filológiai Tanszékén, majd 1994-től 2001-ig a Pécsi Tudományegyetem Modern Magyar Irodalomelméleti és Irodalomtörténeti Tanszékén oktatott. 2001-ben alapította meg a veszprémi Pannon Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékét (2001 és 2009 között itt volt tanszékvezető). 2006-tól nyugdíjazásáig egyetemi tanára az ELTE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének, és tanított a Károli Gáspár Református Egyetemen is. Széles körű felsőokatási tevékenységének mindvégig organikus részét képezte a doktori iskolákban való aktív szerepvállalás és témavezetés, tehetséggondozó „művészetének” hála számos doktori disszertáció született meg vezetésével, szellemi műhelyéhez kapcsolódva tanítványainak több generációja érett tudóssá, egyetemi oktatóvá. 2014-ben Szent-Györgyi Albert-díjjal ismerték el a felsőokatatás területén végzett kiemelkedő tanári, kutatói és nevelési munkáját.
Az ELTE irodalomtudományi doktori iskolájában ő alapította az Orosz Irodalom és Irodalomkutatás programot, melybe vezetése alatt (1994–2007) huszonkét doktorhallgató nyert felvételt. A programvezetői időszakot élénk nemzetközi kapcsolatok jellemezték, melyek karöltve szerveződtek az Eötvös Collegium Szlavisztikai Műhelyével, ahol 1989-tól vezetőtanár és hét nemzetközi irodalomtudományi konferencia szervezője volt, melyeken a legkiemelkedőbb kortárs olasz, orosz, francia, német szlavisták vettek szívesen részt. Ehhez kapcsolódott a Studia Russica Budapestinensia sorozatban megjelent négy tudományos konferenciakötet (társszerkesztő: Nagy István), valamint azok a vezetésével tartott külföldi mesterkurzusok, amelyeknek az Universität Hamburg, az Universität Oldenburg, az Uniwersytet Lódzki, az Universitá degli Studi di Trieste, valamint a Szentpétervári Herzen Egyetem meghívására tett eleget. 1990 és 1996 között a Szláv próza és narratológia című egyetemközi kutatási programot vezette Wolf Schmid professzorral, a Hamburgi Cassirer Egyetem Szlavisztikai Intézetének igazgatójával. 1995 és 2001 között doktorhallgatóinak négy nemzetközi PhD-konferenciát szervezett (Szentpétervár, Budapest, München, Trieste).
Kovács Árpád tudományos munkásságáról úgy vall a 70. születésnapján vele készített interjúban (rendező: Selmeczi János), hogy csodásnak azt tartja, hogy az orosz poétika legszínvonalasabb eredményeit, az irodalomtudomány e kiemelkedő produktumában foglalt irodalomértést odavihette a diákokhoz, „eléjük tudta tenni” ezt az intellektuális teljesítményt.
Már most látszik, hogy a hatalmas kiterjedésű tudósi életmű, melyből oktatási inspirációja mindig is fakadt, megkerülhetetlen és sok vonatkozásban mértékadó. Nem kizárólag a hazai és nemzetközi orosz filológiában, hanem a világirodalmi tanulmányok, az irodalomelmélet – azon belül kiemelten a regény- és műfajelmélet –, a nyelvtudományi megalapozottságú irodalmi diszkurzusanalízis és a gazdag spektrumú műértelmezések területén kutató, az általa „diszkurzív poétiká”-nak nevezett elméleti és módszertani keretben hangot kapó, bölcseleti megalapozottságú műértési gyakorlatra nyitott szakemberek körében (Diszkurzív poétika [Res poetica 3], Veszprém: Veszprémi Egyetemi Kiadó, 2014; ld. továbbá a Diszkurzívák könyvsorozat számos kötetét). Kovács Árpádnak úttörő jelentősége volt a Veszelovszkij történeti poétikájától Lotmanig és a kortárs teoretikusokig ívelő orosz elméletírás szellemi teljesítményének hazai megismertetésében, értelmezésében, magyar és világirodalmi perspektívába helyezésében, a poétikai és a hermeneutikai szellemi indíttatások párhuzamban tartásában. Nem egy magyar irodalommal foglakozó tudós nyilatkozott arról, hogy kutatói teljesítménye milyen értelmezői utakat segített bejárni, ami elvezetett az orosz klasszikus irodalomra vonatkozó korábban nem ismert elgondolásoknak és egy újszerű szemléletnek a feltárulkozásához.
A magyar és világirodalomhoz kapcsolódóan lefolytatott tudományos dialógusokról tanúskodnak az éveken át Veszprémben megrendezett regénykollokviumok, irodalomtudományi konferenciák és azok könyvkiadványai. A nemzetközi Dosztojevszkij-kutatás területén Kovács Árpád műinterpretációi széles körben ismertek és referenciapontok. Kidolgozta az eszmélésregény narratológiai modelljét (Поэтика романа Достоевского, Budapest, Tankönyvkiadó, 1985) és a perszonális elbeszélést úgy kapcsolta a vallomásos műfaji és beszédmód-indíttatáshoz, hogy a személyességet a narratív formától elkötve is képes volt a szubjektum jelenlétét nyelvi (szöveg)megnyilatkozásaiban megragadni (Персональное повествование. Пушкин, Гоголь, Достоевский. [Slavische Literaturen. Texte un Abhandunglen. Herausg. von Wolf Schmid. Band 7]. Frankfurt am Main, Berlin, Bern, New York, Paris, Wien: Peter Lang, 1994) és filozófiai-bölcseleti tartalmában azonosítani. Nem véletlenül hangzik így a 80. születésnapját ausztrál, amerikai, olasz, francia, szlovák és orosz szerzők írásaival köszöntő könyv magyar címe: „Milyen nyelvet alkottam és beszéltem?” (a szerkesztők kiemelik a Dante-vonatkozást; a kötet magyar alcíme: Nyelvi jelenlét. Tanulmányok Kovács Árpád tiszteletére. Szerk. Hoványi Márton és Molnár Angelika, Budapest, EKTE Eötvös József Collegium, 2024).
Mindenképpen egyetérthetünk Fried Istvánnak e kötet bevezető írásában foglalt életút- és életmű-méltatásából azzal a gondolattal, hogy ha valaha is sor kerülhet a magyarországi orosz filológia tudománytörténeti áttekintésére, „Kovács Árpádot jelentékeny fejezet illeti meg ebben a remélhetőleg egyszer elkészülő roppant jelentős tudományos vállalkozásban” (ibid., 13). Az ő „verbális jelenlétének” és világhoz való kapcsolódásának titkát, melyet a világ iránti közöny elkerülésének vágya ihletett, munkáiban avatta maradandóvá.
Így, miközben élő személyétől szomorúsággal és fájdalommal búcsút kell vennünk, szellemi teljesítményének kimagasló pontjait a tudomány lesz hivatott elevenen tartani.
Kroó Katalin az ELTE Orosz Nyelvi és Irodalmi Tanszéke és az „Orosz irodalom és irodalomkutatás – összehasonlító tanulmányok” doktori program nevében