Kakuk Zsuzsa emlékére
Elsősorban Karunk Török Filológiai Tanszéke, amelyet húsz éven át vezetett, gyászolja őt és emlékezik rá szeretettel. Minden igyekezetével azon volt, hogy tovább éltesse az 1871-ben alapított intézmény becses hagyományait s gazdagítsa is azokat. Az ő idejében ez igencsak nehéz volt, hiszen a szocialista táboron kívüli nemzetközi vérkeringésbe nemigen lehetett bekapcsolódni, s a számunkra legfontosabb Törökország is más utat követetett. Azért a hozzánk ellátogató valamennyi nagykövetnek, kulturális delegációnak hangsúlyozta, hogy nagy szükségünk van tudományos könyvekre, anyanyelvi lektorra, a hallgatók isztambuli nyári képzésére és szakmai kapcsolatokra. Sikerült elérnie, hogy II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulóján a hallgatókat is beleértve az egész tanszék kijusson a fejedelem eltemetésének színhelyére és Rodostóba.
Gondosan készült óráira, s jól követhetően adta át az ismereteket. Annak a szakterületnek az elkötelezett szolgálatára oltotta be diákjait, amely nélkül nem érthető meg sem a magyar őstörténet, sem a honfoglalás kora, sem az azt követő évszázadok. Világos okfejtése, személyes kisugárzása hatása alá vonta hallgatóit. Ebben a szép magyar beszéd is komoly szerepet játszott. Az egyes török nyelvek szövegolvasási óráin nagy körültekintéssel járta körül a szavak jelentésárnyalatait és a nyelvtani alakok párhuzamait törökországi török megfelelőikkel. Természetesen kedvencei voltak a török jövevényszavak, mind a honfoglalás előttiek, mind az oszmán korban átvettek.
Kakuk Zsuzsa nem a megszokott úton jutott el a turkológiához. Születési helyéről, Nagytályáról először Egerbe, majd Szatmárnémetibe került. A hevesi megyeszékhelyen az angolkisasszonyokhoz, majd az érettségi idején a partiumi központban az irgalmasok gimnáziumába járt. Az otthon és az iskolákban kapott nemes értékek kitörölhetetlenül beleivódtak amúgy is barátságos természetébe.
A debreceni egyetemen magyar és latin szakon folytatta tanulmányait (1944‒1949), s e területen doktorált Bárczi Géza vezetése alatt. 1951-ben Budapestre került, s átfogó turkológiai tudás nélkül lett Németh Gyula aspiránsa. Ám a világhírű tudós és Fekete Lajos vezetésével hamar alapos turkológiai ismeretekkel vértezte fel magát. Mestere bölcsen irányította a hódoltság idején nyelvünkbe hosszabb-rövidebb időre bekerült, addig alig vizsgált szavak tematikája felé. 1955-ben védte meg immár kettős kötődését tükröző kandidátusi értekezését. Az egyre gazdagodó anyagból született meg nagydoktori disszertációja, amely 1970-ben került a bírálók elé, majd jelent meg franciául az Akadémiai Kiadónál.
Idővel jelentősen bővült érdeklődési köre, így nyelvjárási anyagot gyűjtött Bulgáriában, Jugoszláviában, sőt Kínában is (bár ott nem engedték terepre). Nagy szolgálatot tett tudományosságunknak azzal, hogy elsőként ültette át magyarra az őstörténetünk török kapcsolatai megvilágításához igen fontos orchoni feliratokat. A régi török irodalom is foglalkoztatta, s gazdag antológiát állított össze, melyhez a nyersfordításokat maga készítette. A folklórhoz a Kúnos Ignác hagyatékában található anyag vitte közel, amelyet több kötetben publikált. Nagy köszönet illeti azért, hogy munkatársaival sikerre vitte a régtől hiányolt magyar‒török és a török‒magyar középszótár ügyét.
Pályája a Nyelvtudományi Intézetben kezdődött, ahol egy évig dolgozott. 1955 októberében kapott egyetemi státust; először tudományos munkatársként, 1958-tól adjunktusként, 1965-től docensként, 1977-től pedig már egyetemi tanárként tevékenykedett. Németh Gyula 1964-es nyugalomba vonulása, majd Ligeti Lajos átmeneti megbízatása után 1971-ben választották meg tanszékvezetőnek. Tevékenységét 1986-ban magas állami kitüntetéssel jutalmazták. Külföldön a Türk Dil Kurumu (Török Nyelvtudományi Akadémia) 1970-ben levelező, 1978-ban pedig tiszteleti tagjává választotta.
Kakuk Zsuzsa az MTA Orientalisztikai Szakbizottságának tagjaként, majd 1985-től 1990-ig elnökeként a tudományszervezésből is kivette részét. Éveken át ő volt a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésének orientalista küldötte, s ő képviselte a szakmát a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Akkreditációs Bizottságának nyelvtudományi kollégiumában is. Mint a magyar keletkutatókat tömörítő Kőrösi Csoma Társaság egyik (újjá)alapítója s 1982 és 1988 között alelnöke, sokat tett a vonatkozó szakterületek szélesebb körben való megismertetéséért. 1986-ban indított el a Társaság folyóiratát, a Keletkutatást. Ez az évente kétszer megjelenő tudományos igényű periodika is szívügyévé vált. Sajnos 1994 végén megvált a főszerkesztői poszttól, a nyomába lépőkre hagyva ügyszeretetét és igényességét.
Eltávozott hát Kakuk Zsuzsa. Gyászoljuk őt. A jó embert, a családját szerető anyát, nagy- és dédmamát, a kiemelkedőt alkotott tudóst. Azok között tarthatjuk számon, akiknek munkássága a magyar turkológiában és a nyelvtudományban, valamint az őt ismerők emlékezetében ‒ hogy irodalmi összeállításának címét vegyük kölcsön ‒ „örök kőbe vésve” megmarad.
Dávid Géza