Elhunyt Fehér János
Jánosnak az utolsó kenetet nem kellett föladni, mert gyerekkorában fölvette, amikor gennyes vakbélgyulladással feküdt a kaposvári kórházban. A pap úgy lépett a kórterembe, hogy azt mondta: „Jancsi este már Szent Péter focicsapatában lesz a kapus.” De két orvos − apa és fia − nem így gondolták, és megmentették. Később társaságban gyakran rémisztgette barátait a „haláleseteivel”.
Fehér János 1929. március 13-án született Rákipusztán, már a 4. fiú volt a családban. A személyigazolványában 14-e áll, mert a nagy hóban a bába csak másnap ért Karádra. Azokban az időkben sok újszülött született tályoggal a nyakán. János is. Az új betegséggel szemben az orvosok tanácstalanok voltak. Meier doktor is azt mondta: „Megy a nagyapja után.” Fehér Lőrinc nem sokkal a gyermek születése előtt halt meg. De Fehér mama nem így akarta. Nem volt veszteni valója. A gyerek feje már lilult, alig kapott levegőt. Gyertya fölött felforrósított egy éles kést − ma azt mondanánk „fertőtlenítette” −, felnyitotta a kelést, és miután kifolyt a genny, öntött rá egy kis 52 fokos pálinkát. És a gyermek kezdte visszakapni a színét, lélegzett.
Falusi-tanyasi gyerekként Jánost játék közben is gyakran érte halálosnak számító baleset. Amikor beugrott a kenderáztató tóba, egy karó szúrta át az oldalát. Sanyi, a legkisebb testvére öblögette a sebet piszkos, békanyálas vízzel. A szomszéd gazda adott egy szekeret, hogy bevigyék a gyereket a kórházba, de hogy a szekér ne menjen hiába, indulás előtt még felrakták rá a mákgubókat, leadták a Hangyában, és csak azután vitték a gyereket a kórházba. Később egy katonás-játék közben egyik társa lőtt rá, szerencsére azonban a megtöltött fegyver csütörtököt mondott, csak a második lövés dördült el, de az már a levegőbe. Szaratovban is János volt az egyetlen, aki gondolkodás nélkül lépett utána egyik társának, Varga Jancsinak, akit elragadt a Volgában egy örvény. Szó szerint gondolkodás nélkül, ugyanis akkor még nem tudott úszni. Felnőtt korában is volt egy-két olyan eset, amikor megkörnyékezte a halál.
Nagyon erős idegzetű őrangyala lehetett, aki mindenáron meg akarta védeni. Sikerült is neki 96 évig, mert Jánosnak ezen a Földön feladata volt.
Az elemi iskolát Somogybabodon járta, osztatlan iskolában Németh Ferkó tanító úr keze alatt. Minden nap 4 km oda és 4 km vissza az erdőn keresztül, de hogy ne menjen „gyalog”, ahogy ő fogalmazott, egy karikát görgetett maga előtt. Télen Fehér papa által készített sílécen mentek. Tavasszal meg a felduzzadt Ráki patakon csak úgy tudott átmenni, hogy édesapja a patak másik oldaláról átnyújtott egy karót, abba kapaszkodott, nehogy elragadja a gyors sodrású, nyakig érő, fagyos víz.
János szeretett tanulni, és jól is tanult. A tanító javasolta Horthy Miklós ösztöndíjra a Csurgói gimnáziumba. Föl is vették, de kollégiumot nem kaphatott, mivel az református volt, János meg római katolikus. A tanító kiment hozzájuk, és látva, milyen körülmények között élnek, sírva közölte a hírt, mondván: „Nincs itt baj maguknál, csakhogy nagyon szegények.”
Ezután a tanító magántanulóként foglalkozott vele. Három hónap alatt végzett el egy évet, vizsgázni Kaposvárra ment. Közben cselédeskedett, mert egy zsák kukorica volt az ára egy évnek. Ez a munka azonban nem volt neki szokatlan, már 7 évesen tagja volt az arató bandának, először kötelet terített, majd marokszedő lett. Így haladt fölfelé a paraszti „karrier” létráján.
1944-ben jelentkezett Esztergomba a tanítóképzőbe, de abban az évben tanítóképző évfolyam nem indult. Így kimaradt egy év. Cselédeskedett hát tovább, de nagyon akart tanulni.
A második világháború után úgy tűnt, hogy kinyílt a világ a parasztgyerekek előtt is. 1945-ben Jánost fölvették a Kaposvári Kereskedelmi középiskolába. Nagyon jó iskola volt, kitűnő tanárokkal, középosztálybeli gyerekeknek. Rengeteg behoznivalója volt, de az utolsó évben már ő volt az osztályelső. Közben bekerült a József Attila Népikollégiumba, és társaival együtt ő is azt tervezte: „Megforgatjuk az egész világot!”
Az általános tantárgyak mellett tanult közgazdaságtant, jogot, számvitelt, gyors- és gépírást. Így később fordításait is vakon gépelte.
Nemcsak a tanulásban, a sportban is kitűnt. A futóversenyeket mindig ő nyerte. Később is szívesen futott. Volt egy 11 km-es pálya a Hármashatár hegyen, amit minden reggel lefutott munkába indulás előtt. Az egyetemen is szívesen focizott a tanár-diák meccseken.
1949-ben érettségizett. Szovjet ösztöndíjasnak jelölték, összesen két tanulót Somogy megyéből. János közgazdász szeretett volna lenni. De a jóváhagyás fentről nem jött meg időben, így elment hivatásos katonának. Jó és erős katona volt, kilométereken keresztül képes volt a géppuskatalpat vinni saját felszerelése mellett a társa helyett.
Aztán mégis megérkezett a papír, hogy mehet, a család nagy büszkeségére és János óriási örömére. Kecskemétre az Oleg Kosevoj táborba ment előkészítőbe, és olyan szorgalmasan tanult, hogy két hónap alatt lehagyta azokat, akik már egy éve tanultak oroszul. Szaratovba már úgy ment ki, hogy ő volt a magyar csoport vezetője, ő intézte hivatalos ügyeiket, ő képviselte társait az egyetem és a város vezetése előtt.
Később kissé gúnyosan úgy fogalmazott, hogy „a párt filológusnak küldte, nem közgazdásznak”. Bölcsész diplomát szerezni egy olyan gyereknek, akinek a családjában otthon csak két könyv volt: a Biblia és az éves Kalendárium, óriási feladat volt. De olyan bölcsész vált belőle, hogy nem csak nyelvet tanított az ELTE BTK Orosz Filológiai Tanszékén, hanem szinkrontolmácsként is megállta a helyét, és a műfordítás terén is kimagaslót alkotott- egy tolmácsolása után Németh László író oda ment hozzá, és azt mondta: „Nagyon szépen fordít az elvtárs.”
Miután a Szovjetunióból hazatért a Lenin Intézetben kezdett tanítani, majd egy félév múlva már a külügyminiszter személyi titkára lett. 1956−1959 között kultúrattasé volt Moszkvában. Óriási elánnal szervezte a magyar művészek szereplését a Szovjetunióban, és haza hozta a világhírű szovjet balettelőadásokat, filmeket, a Mojszejev táncegyüttest, Arkagyij Rajkint és még sok minden mást.
A külügyi pálya után a Kulturális Kapcsolatok Intézetében, majd az Írószövetségben dolgozott. Ekkorra a „megforgatjuk az egész világot” számára már veszített fényéből, rájött, hogy ezek is cinkelt lapokkal játszanak.
A politizálástól soha, de a politikából visszavonult. 1972-től nyugdíjba vonulásáig az ELTE Orosz Filológiai Tanszékén volt nyelvtanár. Minden munkában örömét lelte, és a legtöbbet adta. Hallgatói nagyon szerették.
Mélyről indult, és nagyon magasra repült, de a gyökereit sohasem feledte. A gyökerek állandó témája volt. Hedonista volt, a szó jó értelmében. Szeretett jókat enni-inni, szeretett etetni-itatni másokat, tudott mulatni, szeretett énekelni, a társaságnak mindig a középpontja volt. Fergeteges humorral rendelkezett. Megtalálta a közös hangot a piaci kofától kezdve, a kollégákon, hallgatókon át a magasrangú politikusokig. Sohasem unatkozott, nyaralót épített, kertet művelt, borászkodott, jófajta pálinkát főzött, horgászott. Szerette az életet.
A család volt a mindene. Gyermekeit, unokáit észrevétlenül terelgette. Mindig olyan tevékenységet talált ki számukra, ami nemcsak szórakoztatta őket, hanem a fejlődésükhöz is hozzájárult. Érdeklődött az iskolai eredményeik iránt, mert teljesíteni, azt kellett. Az erőfeszítést, a teljesítményt nagyra értékelte. De utána rögtön a barátokra is rákérdezett. Úgy nevezett „szöveges nevelést” valósított meg, ami mindig párbeszéd volt, sohasem monológ. Sokat beszélgetett a gyerekekkel mindenről, Rákiról, az iskoláról, sportról, politikáról. Nagyon várta harmadik unokája, Dénes születését. Az utolsó leheletével is azt suttogta: „Gyönyörű baba.”
Mi egy férj-központú családban, egy apa-központú világban éltünk.
2025. június 28-án este 22.25-kor János elment. De addig él, míg egy ember is él a Földön, aki a szívében hordozza.
Balogh Mária Anna, János felesége
Fehér János fordításai
Ivan Katajev: Ketten. In: Ivan Katajev: Találkozás. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1971.
Konsztantyin Szimonov: Egy fiatalember feljegyzései. Kozmosz Könyvek, Budapest – Kárpáti Kiadó, Uzsgorod, 1971.
Raszul Gamzatov: Az én Dagesztánom. I. rész. Szovjet Irodalom, 1976/1-2.
Csingiz Ajtmatov: Fehér hajó. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1976, 1986, 2009.
Muhtar Auezov: Az ordas. In: A kakukk-kút. Válogatás a Szovjetunió Szövetséges Köztársaságainak elbeszélésirodalmából. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1976.
Csingiz Ajtmatov: Fehér hajó. In: Csingiz Ajtmatov: Az első tanító. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981.
Konsztantyin Szimonov: Polinyin ezredes szerelme. Magvető Kiadó, Budapest, 1978.
Raszul Gamzatov: Az én Dagesztánom. Európa Könyvkiadó, Budapest − Kárpáti Kiadó, Uzsgorod, 1978.
Raszul Gamzatov: Az én Dagesztánom. II. rész. Szovjet Irodalom, 1981/1.
Csingiz Ajtmatov: A versenyló halála. In: Csingiz Ajtmatov: A versenyló halála / Fehér hajó. Európa Könyvkiadó, Budapest 1974, 1979, 1982.