Búcsú Bacsó Bélától
Ha ő nincs, mi sem vagyunk – azt hiszem, ezt az Esztétika Tanszék valamennyi oktatója nevében elmondhatom. Ő választott ki minket, ő formált bennünket csapattá (vagy ahogy ő mondta: „társulattá”), de soha nem fogadott el ezért köszönetet. Mert Bacsó Bélának természetes attitűdje volt a jóság és az önzetlen segítőkészség. Mindig kész volt harcba szállni barátaiért, kollégáiért, tanítványaiért, fontos ügyekért, miközben soha senkitől nem várt segítséget. Ha egyetlen szóval kellene jellemezni az alakját, az kétségkívül a tartás. Egyetemi tanulmányai (magyar-esztétika-népművelés szak) elvégzése után rövid ideig a Színháztörténeti Intézet munkatársa volt, majd politikai okokból történő elbocsátását követően szabadfoglalkozású íróként dolgozott. A nyolcvanas években jelent meg első, Schleiermacherről írt könyve (A művészet megértése, a megértés művészete), miközben barátaival (Angyalosi Gergellyel, Vajda Mihállyal, Kardos Andrással és Orosz Istvánnal) lefordította Heideggertől a Lét és időt, önállóan pedig A műalkotás eredetét. Ekkorra már a hermeneutika és a fenomenológia kiemelkedő kutatójaként tartották számon.
A kilencvenes években kerülhetett vissza az egyetemi életbe, Almási Miklós meghívására 1994-től az ELTE Esztétika Tanszékén oktatott (2005-től egyetemi tanárként), melynek 1997-től 2016-ig a tanszékvezetője volt, 2000 és 2010 között pedig a Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetet is vezette. Számos akadémiai tisztségénél (MTA doktora, Magyar Filozófiai Társaság elnöke) és díjánál (Széchenyi díj, Pro Facultate Philosophiae-díj) lényegesebbek voltak számára könyvei, melyekben a filozófiai és irodalmi kérdések mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a képelméleti vizsgálódások: Határpontok (1992), A szó művészete (1996), „Mert nem mi tudunk...”(1999), Írni és felejteni (2001), Kiállni a zavart (2004), Az eleven szép (2006), Az elmélet elmélete (2008), Ön-arc-kép. Szempontok a portréhoz (2012), Tapasztalat és esztétika (2016), Kép és szó (2019), Esztétika és műértés (2022). Emellett fontos kiemelni tudományterjesztő munkásságát: az Athenaeum folyóirat és Kijárat Kiadó Spatium sorozatának szerkesztését, ahol a kortárs esztétika alapszövegei jelentek meg.
Bacsó Béla azonban nem elefántcsonttoronyba zárkózó tudós volt, hanem valódi pedagógus és közösségi ember. Ha rá gondoltam, mindig úgy láttam, mint aki tanítványai és barátai körében áll és szenvedélyesen magyaráz, vagy határozott léptekkel siet valahova. Iskolateremtő alkat volt, ő adott egyedi arculatot az Esztétika Tanszéknek, ő formálta igazi szellemi közeggé. Amikor a negyvenes évei elején tanszékvezető lett, gondosan ügyelt arra, hogy pályakezdő fiatalokat vegyen maga mellé, és mindig kapcsolódni tudott az új generációkhoz. Fáradhatatlanul figyelmes volt a kérdésekre, egész létmódját a nyitottság jellemezte. Tanári szobájának ajtaja mindig nyitva állt, halk zeneszó hallatszott ki mögüle, bárki bemehetett hozzá beszélgetni. Nem volt olyan probléma, amelyhez ne tudott volna hozzászólni, ahogy minden témához tudott egy számunkra ismeretlen német szerzőt ajánlani. Tanítványait végig nyomon követte, az egyetem elvégzése után is támogatta őket. Az oktatásnak szentelte életét, húsz éves tanszékvezetősége alatt sok minden változott, az ő állandó jelenlétét kivéve.
Amikor 2022-ben nyugdíjba ment, valamennyien egy kicsit elárvultunk, hiszen egyszerre volt mesterünk, támogatónk és igaz barátunk. Mindannyian mást tanultunk meg tőle, miközben soha nem akart a saját képére formálni minket, épp ellenkezőleg, megkövetelte, hogy mindenki függetlenedjen és csinálja a maga dolgát. Ennek ellenére, vagy épp emiatt, egész életre szóló tanítást adott. Az ő példáján láttuk, hogy mi a „megélt” esztétikai tapasztalat, hogyan kapcsolódhat össze az esztétika és az etika. Ahogy azt is tőle tanultuk meg, hogy mit jelent a művekkel való találkozás, miként billent ki minket addig szilárdnak hitt pozíciónkból, ám épp a műveknek való kitettség és a művek általi megrendültség teszi lehetővé a különbség tapasztalatát.
„Egyszer meg kellene érteni azt a látszólag magától értetődőnek tűnő kijelentést, hogy az esztétikai tapasztalat is az önmegértés egyik módja” – mondta Bacsó Béla egyetemi búcsúelőadásán, melyet a szép és az illő (kalon - prepon) kérdéséről tartott. Mélyen hiteles volt ez a témaválasztás, hiszen ő maga, egész oktatói pályája során, az önmegértés ezen módját gyakorolta. Az aiszthésziszről való tudása ezáltal lett valódi phronészisz (egyszerre morális és gyakorlati tudás).
Most másodszor is, immár véglegesen, magunkra maradtunk. Meg kell tanulnunk együtt élni ezzel a fájdalmas veszteséggel, úgy, hogy közben híven őrizzük emlékét. Isten Önnel, Tanár Úr, soha nem feledjük!
Darida Veronika